gondolkodj képekben

L á t s z o l

Szakirodalom, mert ez is fontos...

és egy kis nosztalgia

2018. június 17. - BartiMagdolna

szakirodalom.jpg

 

Elővettem néhány korábbi szakkönyvet és a régi szakdolgozatomat is. A szakkönyveket azért, hogy azokat mostani szemmel olvasva, újabb inspirációra tegyek szert. A szakdogát, meg azért, mert hátha van benne pár használható mondat még. 

Nem kell megijedni, nem fogom most ide bemásolni, sem a szakdogát, sem a könyvekből több száz oldalt! De, ha már a szakdoga előkerült, mégiscsak nosztalgikus hangulatba kerültem. Nem tehetek róla, na!

Szóval, 2000-et írunk. A számítógép még nem volt általánosan elterjedt fogalom minden háztartásban. Nekem sem volt. Viszont, annak volt, akivel akkoriban közös lakásban, külön szobában laktunk. Kértem. Nem kaptam kölcsön. Így hát mivel édes a bosszú, beszereztem egy 15 kilós írógépet, és azon pötyögtem végig két ujjal a 25  A4-es oldalt. KÉTSZER. Na jó, nem bosszúból, inkább kényszerből.

Van ám annak feelingje!

Írtam, írtam elmélyülten. Aztán arra ébredtem, hogy túlmentem a papíron. Először, másodszor... Az X. után összeráncolt homlokkal kezdtem nézegetni a gépezetet. Nem igaz, hogy ennek így kell lennie. Valamit csak lehet csinálni, hogy ne kelljen a leütéseket számolni menet közben. Egy idő után rájöttem, hogy be lehet ám állítani a sor végét, és akkor "csenget egy kicsit". Na, nem álmában és nem is kicsit. Így, ha mégis elaludtam volna esetleg írás közben, erre a hangra biztosan felébredek.

Hogy még ennél is izgalmasabb legyen a dolog, hiányoztak a hosszú í és ű betűk. Ezekre utólag, nagyon óvatosan, szépen, 15-ször is átolvasva a szót, húztam rá fekete tollal az ékezetet. Betűt viszonylag ritkán hagytam ki, de akkor újra kezdtem gépelni az oldalt. Az elírásnál hamar meguntam ezt a megoldást, és inkább precíz és koncentrált beállítással már csak erőteljesen rányomtam a helyes betűt. Egy idő után rendszeresen jöttek át a másik szobából megkérdezni, hogy meddig tart még? Én a valóságnak megfelelően válaszoltam: Nem tudom. - és újult  erővel nyomkodtam tovább a billentyűket. (Mégis édes?)

Ezután jött a bekötés.

Valahol a Wesselényi utca környékén volt egy könyvkötő. Azonnal, olcsón - így mesélték. Nos, volt egy könyvkötő. Azt mondta, pár óra múlva jöjjünk vissza (egy sorstársammal együtt voltam). Visszamentünk. A könyvkötő sehol. Viszont, mikor megérkezett, érezni lehetett, hogy ő bizony jól beolajozott előtte, hogy biztosan ne legyen elakadás a munka folyamatában. Kicsit dülöngélve, időnként kitámasztva magát, kézbe vette a dolgozatokat. Gúvadtak a szemeim. Úristen, ha most elszúrja, ha most elszúrja... Nem kezdem elölről, biztos, hogy nem kezdem elölről. Hát, az alatt a 30 perc alatt, amit a pinceműhelyben töltöttünk, míg bekötötte a dolgozatokat, vagy 5-ször vert ki a víz, legalább 6-szor kerülgetett az ájulás, heves szívdobogásom volt és időnként nem kaptam levegőt, fulladtam. Mindeközben (merev) mosollyal az arcomon, mert a szaki sztorizott munka közben.

Nem. Hiába kérdeznéd, nem emlékszem, mit mesélt.

Éppen mély transzállapotban mantráztam: Ne szúrd el! Ne szúrd el! Ne... Mikor elhangzott a megváltó szó: kész. Átadta a kezembe azzal a mondattal, hogy most még pár órán keresztül nem szabad kinyitni, amíg a ragasztó rendesen meg nem szárad. Én még az előző fél óra hatása alatt lévén, felbőszült anyaoroszlán tekintetével néztem rá és szorítottam magamhoz a visszakapott dolgozatokat. Nem. Nem fogom nyitogatni. - ígértem. (Dehogy fogom, essen szét másnak a kezében!) Fizetés után feljöttünk a pincéből, és újra talajt érezve a lábunk alatt robogtunk leadni az elkészült műveket.

Mennyivel könnyebb most a helyzet.

De, hogy miért is kezdtem ebben bele?

Bennem fel sem merült akkor, hogy én nyomtatok. A mellékleteket összeollózva újságokból, szinte kollázsként, ragasztottam egy A4-es papírra, majd lefénymásoltattam fekete-fehérben egy másik A4-es papírra. De mivel így nagyon komor lett, azt találtam ki, hogy a fejezetek előoldalát megrajzolom. Minimál stílusban, lényegre törően... gyorsan. Volt ehhez egy piros, egy kék, és egy zöld, még éppen fogó filctollam. És tádám...kész ís lett.

Persze nem értékelték a kreativitásomat kellő mértékkel. A konzulensem, Hamburger Béla, nem nézett rám büszkeségtől elérzékenyült tekintettel. A helyében én is untam volna a 100001. plakátos dogát.

Én mégis büszke vagyok erre az egészre, és ezek az évek mérföldkövek voltak ezen az úton. 

Az akkori fejezetcímek és előlapok így néztek ki:

 A kezdet

dsc_0446.JPG

A magyar plakát

dsc_0447.JPG

Közterületi eszközök

dsc_0448.JPG

A művészet és a reklám kapcsolata

dsc_0449.JPG

 

Nézd meg a Facebookon ahol, más linkek, cikkek is:  Látszol Facebook

És az Instagramon: Látszol Csak a több kép miatt.

Ja, és majdnem elfelejtettem megint:

Gondolkodj képekben!