gondolkodj képekben

L á t s z o l

Egy portrékép, 5 kérdés

Tóth Artin dokumentumfilmes

2018. június 28. - BartiMagdolna

Tóth Artinnal dokumentumfilmessel beszélgetek az Egy portrékép, 5 kérdés interjúsorozat következő részében, és nagyon izgulok. Izgulok, mert egy olyan embernek kell most kérdéseket feltennem, akit szívem szerint, csak hallgatnék. Hallgatnám a történeteit, az igaz meséit, érezném a világát és átélném azt, amiket újra átélne ő is, talán kicsit másképp, talán kicsit letisztulva így az idő elteltével, de még így is Emberként.

Találkoztunk párszor személyesen korábban és váltottunk néhány mondatot, és már akkor is az volt az érzésem, hogy egy ilyen ember, csak valami különleges munkát végezhet. Olyat, ami számára nem munka, hanem az életének szerves része, küldetése. Aztán komolyabban elkezdtem tájékozódni, és a megérzésem bizonyosságot nyert.

35734895_985288008315294_5414357737523904512_n.jpg

Tóth Artin (A fotó készítője Cseke Csilla fotóriporter, MTI)

Barti Magdolna: 1. Sokszor iszonyú nagy erőre és mérhetetlen alázatra lehet szükség a munkád során. Gondolok itt például a budapesti Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs osztályán eltöltött évek alatt tett látogatásokra és az itt készített Érintettek című dokumentumfilm-sorozatra. A Téra Tehetségek Programra, melynek keretében nehéz körülmények között élő tehetséges gyerekeknek nyújtotok segítséget. Hogyan tudsz ember maradni, hogyan nem őröl fel, hogy tudod tovább élni a saját életedet? Hogyan csinálod? Hogyan vagy képes még mindig érezni? És visszamenni ugyanúgy újra és újra?

Tóth Artin: Amikor az Érintettek című dokumentumfilmet elkezdtem forgatni, nagyjából a boldog tudatlanság állapotában vágtam bele. Nyilván van egy előkészítési folyamata minden filmnek, így én is sokat beszélgettem hematológusokkal, kórházi szakemberekkel, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy mit fogok a Gyermek Csontvelő-transzplantációs Osztályon látni, tapasztalni. Nem is lehetett rá felkészülni, hiszen az egy, a világtól hermetikusan elzárt kis mikrokozmosz. Kívülállónak nincs rálátása arra a heroikus küzdelemre, ami ott nap mint nap folyik. A kezdet kezdetén én alapvetően a vér útját szerettem volna nyomon követni, aztán ahogy bekerültem az Osztályra, ott ragadtam 2003-tól 2009-ig. Azt éreztem, hogy a forgatásnak köszönhetően annyi mindennek voltam a tanúja, és annyi minden nehézséget láttam, amin az én érzéseim szerint muszáj volt változtatni, hogy egész egyszerűen nem léphettem át rajta. Amikor az ember először szembesül a gyerekek elképesztő küzdelmeivel, az élniakarásukkal, a szülők tehetetlenségével, olykor a gyászukkal, akkor nem magaddal foglalkozol. Én a kritikus helyzetekben egyébként is úgy működöm, hogy igyekszem cselekedni és nem nyafogni. Amikor pedig tanúja vagy egy gyerek éveken át tartó küzdelmének az életéért, akkor nagyjából mindent átértékelsz. Amikor először borul a válladra egy gyászoló szülő-az végigkísér egy életen át. Onnantól kezdve tudod, hogy mi a fontos az életben, máshova kerülnek a hangsúlyok és kissé átalakul az értékrended. Nekem akkor még nem volt gyerekem. Ha már én is szülő lettem volna, egész biztos vagyok abban, hogy nem tudtam volna végigcsinálni-sem a forgatást, sem a privát jelenlétet.

Évekkel később derült ki, hogy a poszttraumás szindróma engem is utólért. Sokáig nem tudtam feldolgozni azt a mély gyászt, amit a gyerekek elvesztésével én is megéltem. Akkor és ott támasz voltam, aztán cipeltem magammal jó pár évig a magam veszteségeit, a magam gyászát.
Visszamenni és újra belevágni egy-egy nagyon nehéz témába csak úgy lehet, hogy egyrészt van egy biztos, és támogató családi háttér, másrészt meg kellőképpen konoknak kell lenni: valamiért hiszel abban, hogy a munkád hatására majd valami jó kezdődik. Valami jó is történik. MInt ahogy az Érintettek is csak a jéghegy csúcsa volt. Rengeteg pozitív hozadéka is lett ennek a hét évnek.

Létrehoztunk egy alapítványt, ami a szülőknek épített fel egy apartmanházat a kórház területén, és ahol ingyenesen tartózkodhattak a kezelések ideje alatt. Művészetterápiás foglalkozásokat kezdtünk el a steril-boxban izolált gyerekekkel, fantasztikus videónaplók születtek, és még sorolhatnám.

B. M.: 2. Volt már olyan pillanat, amikor úgymond letetted a kamerát, és azt mondtad elég, nem csinálod tovább?

T. A.:Igen, volt. Egyrészt, amikor az Érintettek első részét forgattam, Attiláról. Ő egy 14 éves kamasz srác volt, az évek alatt kifejezetten baráti viszonyba kerültünk. Attila egyszercsak a gyermek-intenzív osztályra került, gépekre kellett kötni, hogy támogassák a légzését, a keringését. Ott, amikor először beöltöztem a steril-ruhába, nagyon komolyan megrogyott a térdem. Részint azért, mert megrendültem attól, amit láttam, részint azért, mert ezt sehol nem tanítják: ilyenkor mit lehet csinálni? Most ezt hogy? Felvehetem? Felvegyem? Hiszen Attila már nem tudott EGYÜTTMŰKÖDŐ RÉSZTVEVŐJE lenni a filmnek úgy, mint a korábbi évek alatt. Az segített, hogy még kicsit korábban, amíg eszméleténél volt, feltettem neki ezt a kérdést, és ő azt válaszolta, hogy igen. Forgassak az utolsó pillanatig, mert ez a történet vége. És akkor felvettem a korábban kikapcsolt kamerát, és végigkísértem az útján.

Aztán volt olyan is, amikor annyira nem akart összejönni egy forgatás, amit pedig hosszú éveken át készítettem elő, hogy nagyon nekikeseredtem, és a harmadik forgatási napon kikapcsoltattam az összes kamerát, hogy másnap összepakolunk és hazamegyünk. Aznap este küldött a sors egy addig teljesen ismeretlen újságírónőt a forgatási helyszínre - és vele összeállt a kép. Másnap újrakezdtük az egész forgatást, és megcsináltam a számomra egyik legkedvesebb filmemet, a Sebek-et.

B. M.: 3. Egy film készítésénél mi a legfontosabb rész számodra? Van-e ilyen? Vagy a végeredmény akkor jó, ha az egész folyamatot alkotó darabkák ugyanolyan jók?

T. A.: Azt gondolom, hogy mint minden dokumentumfilmesnek, úgy nekem is a bizalom elnyerése a legfontosabb rész egy film készítésénél. És az, hogy együttműködő legyen a filmem szereplője. Akkor is “működjön” a személyisége, vagy a tevékenysége, amikor mondjuk három kamera kereszttüzében áll. Mert nekem a stábtagokat is motiválnom kell-egy dokumentumfilmnek akkor van esélye arra, hogy jó legyen, ha mindenki nagyjából ugyanazon az érzelmi tölteteten van, mint te, aki valamiért meg akarod csinálni az egészet. Az operatőr, a hangmérnök, a kameratechnikus vagy épp a drónos kolléga higgyen abban, amit te vizionálsz, amit meg akarsz mutatni a világnak - mert ha ez nincs, ha ez eltűnik bármilyen oknál fogva, akkor az lejön a vászonról, hogy maguk a film készítői gyakorlatilag letudják a feladatot.

B.M.: 4. Ki tudsz emelni egy olyan történetet a forgatásaid sorából, ami vidámsággal tölt el még most is, ha eszedbe jut?

T. A.: Mivel általában én elég nehéz témákról forgatok, ezért vidám történetek inkább csak a forgatási szünetekben vannak, vagy este, amikor együtt főzőcskézik a stáb, és mint egy koliban, mennek a sztorizások, ugratások, és szakmai agyalások. A werkekben tettenérhető a vidámság, a forgatott anyagokban kevésbé. De ez érthető, ha az ember kórházakban forgat, meg intézetis lányokkal vagy állatmenhelyen, esetleg épp a srebrenicai tömegmészárlásról és a délszláv háborúról.

B. M.: 5. Jelenleg az Egodetox dukumentumfilm készítésének utolsó fázisán dolgozol. Erre a filmre én is nagyon kíváncsi vagyok. Azok a képek, meg a rövid videók, amik a forgatás során készültek, már önmagukban is jelentősséggel bírnak. Hihetetlen élmény lehetett ilyen körülmények között forgatni, ahol a film főszereplői nem csak emberek, név szerint: Drahos István, Drahos-Pintér Kata, hanem 10 különleges szánhúzó kutya is. A helyszín végső főállomása pedig Norvégia, ahol a hőmérséklet éppen -15-20 fok. Ennek a filmnek te vagy a rendezője és forgatókönyvírója. Én most a sok kérdés közül, ami eszembe jut, egyet tennék fel. EGODETOX, hogyan jött az ötlet, miért ez a cím?

T.A.: Amikor Istánnal elkezdtünk gondolkodni a filmen, hgy egyáltalán miről szóljon, mit akar megmutatni ő és mit én, akkor elég sokat beszélgettünk. Kértem tőle archív filmfelvételeket, cikkeket, interjúkat, amiket aztán alaposan végigböngésztem. Ezek közül az egyik vele készült interjúban olvastam azt a mondatot, miszerint: “Ezt a sportot nem lehet egóból csinálni -itt nem a hajtók dicsőülnek meg, hanem a kutyák.” Ezen a mondaton elgondolkodtam: ez tényleg akkora alázatot követel meg a kutyaszánostól, hogy erre érdemes lehet felfűzni az egész filmet. Így lett a film címe Egodetox.

A filmre egy kis ráhangolódás:

B. M.: Köszönöm szépen a válaszokat!

T.A.: Nagyon szívesen!

--------------------------------

Korábban készült dokumentumfilmek még Tóth Artintól egy kattintással megnézhetők:

SEBEK

ZAKUMENTUMFILM

ÉRINTETTEK

ÁRVAÁLOM

-----------

Itt találod a többi interjút: EGY PORTRÉKÉP, 5 KÉRDÉS (Kattints!)