Olyan 1-1,5 hónapja jelent meg a Monument Valley nevű játék második része. Ennek előszeleként egy hétig ingyenessé tették az első rész letöltését egy hétre az új rész megjelenése előtt. Ekkor találkoztam én is ezzel a játékkal, amit akkor le is töltöttünk. Előtte nem tudtam róla, hogy létezik. Mentségemre szólva, viszonylag új része az érdeklődési körömnek ez a fajta, tabletre, telefonra letölthető játékvilág. Számítógépes verzióban se voltam mindenevő korábban sem.

A hangulata zseniálisan el van találva. A zene és a képi világ összhangja magával ragadja az embert. A szürreális képi világ, az alig formákkal (tulajdonképpen, kockák, téglák, háromszögek, gömbök.), kevés színnel nem a szokásos csillogással teljesen elvarázsol. A játék maga nem az a könnyed kikapcsolódás, hanem némi logikai és térbeli gondolkodást igényel. A főszereplő a kis Ro hercegnő, akit végig kell vezetni a különböző furcsa geometriával működő helyszíneken (Escher grafikáit hozzák elő bennem.). Néha segítsége is van egy oszlopszerű figura képében. Egy idő után pedig az eleinte csak díszelemként károgó varjúk akadályozzák is a haladását. De nem kell ütni, vágni, lőni. Csak gondolkodni.

És a második rész. Anya és kislánya együtt kell végighaladjanak a pályán. Szülőként az előzetest látva, bizony elszorult a torkom egy-két pillanatra. (Pedig, csak egy játék.)

Összegezve, azt gondolom, hogy a képek, a hang és a történet együttes összhangja művészi tökéletességgel van megoldva. Aki szereti az ilyen elvontabb világot, annak ajánlom. Igaz, nem sok pálya van a játékban, így gyorsan a végére lehet érni. Kb. két mozijegy ára a kettő, ami talán nem olyan nagy ár ezért a különleges élményért.

(képek forrása: App Store oldala)

Monument Valley játék weboldala

Tóth Artinnal dokumentumfilmessel beszélgetek az Egy portrékép, 5 kérdés interjúsorozat következő részében, és nagyon izgulok. Izgulok, mert egy olyan embernek kell most kérdéseket feltennem, akit szívem szerint, csak hallgatnék. Hallgatnám a történeteit, az igaz meséit, érezném a világát és átélném azt, amiket újra átélne ő is, talán kicsit másképp, talán kicsit letisztulva így az idő elteltével, de még így is Emberként.

Találkoztunk párszor személyesen korábban és váltottunk néhány mondatot, és már akkor is az volt az érzésem, hogy egy ilyen ember, csak valami különleges munkát végezhet. Olyat, ami számára nem munka, hanem az életének szerves része, küldetése. Aztán komolyabban elkezdtem tájékozódni, és a megérzésem bizonyosságot nyert.

Tóth Artin (A fotó készítője Cseke Csilla fotóriporter, MTI)

Barti Magdolna: 1. Sokszor iszonyú nagy erőre és mérhetetlen alázatra lehet szükség a munkád során. Gondolok itt például a budapesti Szent László Kórház csontvelő-transzplantációs osztályán eltöltött évek alatt tett látogatásokra és az itt készített Érintettek című dokumentumfilm-sorozatra. A Téra Tehetségek Programra, melynek keretében nehéz körülmények között élő tehetséges gyerekeknek nyújtotok segítséget. Hogyan tudsz ember maradni, hogyan nem őröl fel, hogy tudod tovább élni a saját életedet? Hogyan csinálod? Hogyan vagy képes még mindig érezni? És visszamenni ugyanúgy újra és újra?

Tóth Artin: Amikor az Érintettek című dokumentumfilmet elkezdtem forgatni, nagyjából a boldog tudatlanság állapotában vágtam bele. Nyilván van egy előkészítési folyamata minden filmnek, így én is sokat beszélgettem hematológusokkal, kórházi szakemberekkel, de arra még álmomban sem gondoltam, hogy mit fogok a Gyermek Csontvelő-transzplantációs Osztályon látni, tapasztalni. Nem is lehetett rá felkészülni, hiszen az egy, a világtól hermetikusan elzárt kis mikrokozmosz. Kívülállónak nincs rálátása arra a heroikus küzdelemre, ami ott nap mint nap folyik. A kezdet kezdetén én alapvetően a vér útját szerettem volna nyomon követni, aztán ahogy bekerültem az Osztályra, ott ragadtam 2003-tól 2009-ig. Azt éreztem, hogy a forgatásnak köszönhetően annyi mindennek voltam a tanúja, és annyi minden nehézséget láttam, amin az én érzéseim szerint muszáj volt változtatni, hogy egész egyszerűen nem léphettem át rajta. Amikor az ember először szembesül a gyerekek elképesztő küzdelmeivel, az élniakarásukkal, a szülők tehetetlenségével, olykor a gyászukkal, akkor nem magaddal foglalkozol. Én a kritikus helyzetekben egyébként is úgy működöm, hogy igyekszem cselekedni és nem nyafogni. Amikor pedig tanúja vagy egy gyerek éveken át tartó küzdelmének az életéért, akkor nagyjából mindent átértékelsz. Amikor először borul a válladra egy gyászoló szülő-az végigkísér egy életen át. Onnantól kezdve tudod, hogy mi a fontos az életben, máshova kerülnek a hangsúlyok és kissé átalakul az értékrended. Nekem akkor még nem volt gyerekem. Ha már én is szülő lettem volna, egész biztos vagyok abban, hogy nem tudtam volna végigcsinálni-sem a forgatást, sem a privát jelenlétet.

Évekkel később derült ki, hogy a poszttraumás szindróma engem is utólért. Sokáig nem tudtam feldolgozni azt a mély gyászt, amit a gyerekek elvesztésével én is megéltem. Akkor és ott támasz voltam, aztán cipeltem magammal jó pár évig a magam veszteségeit, a magam gyászát.
Visszamenni és újra belevágni egy-egy nagyon nehéz témába csak úgy lehet, hogy egyrészt van egy biztos, és támogató családi háttér, másrészt meg kellőképpen konoknak kell lenni: valamiért hiszel abban, hogy a munkád hatására majd valami jó kezdődik. Valami jó is történik. MInt ahogy az Érintettek is csak a jéghegy csúcsa volt. Rengeteg pozitív hozadéka is lett ennek a hét évnek.

Létrehoztunk egy alapítványt, ami a szülőknek épített fel egy apartmanházat a kórház területén, és ahol ingyenesen tartózkodhattak a kezelések ideje alatt. Művészetterápiás foglalkozásokat kezdtünk el a steril-boxban izolált gyerekekkel, fantasztikus videónaplók születtek, és még sorolhatnám.

B. M.: 2. Volt már olyan pillanat, amikor úgymond letetted a kamerát, és azt mondtad elég, nem csinálod tovább?

T. A.:Igen, volt. Egyrészt, amikor az Érintettek első részét forgattam, Attiláról. Ő egy 14 éves kamasz srác volt, az évek alatt kifejezetten baráti viszonyba kerültünk. Attila egyszercsak a gyermek-intenzív osztályra került, gépekre kellett kötni, hogy támogassák a légzését, a keringését. Ott, amikor először beöltöztem a steril-ruhába, nagyon komolyan megrogyott a térdem. Részint azért, mert megrendültem attól, amit láttam, részint azért, mert ezt sehol nem tanítják: ilyenkor mit lehet csinálni? Most ezt hogy? Felvehetem? Felvegyem? Hiszen Attila már nem tudott EGYÜTTMŰKÖDŐ RÉSZTVEVŐJE lenni a filmnek úgy, mint a korábbi évek alatt. Az segített, hogy még kicsit korábban, amíg eszméleténél volt, feltettem neki ezt a kérdést, és ő azt válaszolta, hogy igen. Forgassak az utolsó pillanatig, mert ez a történet vége. És akkor felvettem a korábban kikapcsolt kamerát, és végigkísértem az útján.

Aztán volt olyan is, amikor annyira nem akart összejönni egy forgatás, amit pedig hosszú éveken át készítettem elő, hogy nagyon nekikeseredtem, és a harmadik forgatási napon kikapcsoltattam az összes kamerát, hogy másnap összepakolunk és hazamegyünk. Aznap este küldött a sors egy addig teljesen ismeretlen újságírónőt a forgatási helyszínre - és vele összeállt a kép. Másnap újrakezdtük az egész forgatást, és megcsináltam a számomra egyik legkedvesebb filmemet, a Sebek-et.

B. M.: 3. Egy film készítésénél mi a legfontosabb rész számodra? Van-e ilyen? Vagy a végeredmény akkor jó, ha az egész folyamatot alkotó darabkák ugyanolyan jók?

T. A.: Azt gondolom, hogy mint minden dokumentumfilmesnek, úgy nekem is a bizalom elnyerése a legfontosabb rész egy film készítésénél. És az, hogy együttműködő legyen a filmem szereplője. Akkor is “működjön” a személyisége, vagy a tevékenysége, amikor mondjuk három kamera kereszttüzében áll. Mert nekem a stábtagokat is motiválnom kell-egy dokumentumfilmnek akkor van esélye arra, hogy jó legyen, ha mindenki nagyjából ugyanazon az érzelmi tölteteten van, mint te, aki valamiért meg akarod csinálni az egészet. Az operatőr, a hangmérnök, a kameratechnikus vagy épp a drónos kolléga higgyen abban, amit te vizionálsz, amit meg akarsz mutatni a világnak - mert ha ez nincs, ha ez eltűnik bármilyen oknál fogva, akkor az lejön a vászonról, hogy maguk a film készítői gyakorlatilag letudják a feladatot.

B.M.: 4. Ki tudsz emelni egy olyan történetet a forgatásaid sorából, ami vidámsággal tölt el még most is, ha eszedbe jut?

T. A.: Mivel általában én elég nehéz témákról forgatok, ezért vidám történetek inkább csak a forgatási szünetekben vannak, vagy este, amikor együtt főzőcskézik a stáb, és mint egy koliban, mennek a sztorizások, ugratások, és szakmai agyalások. A werkekben tettenérhető a vidámság, a forgatott anyagokban kevésbé. De ez érthető, ha az ember kórházakban forgat, meg intézetis lányokkal vagy állatmenhelyen, esetleg épp a srebrenicai tömegmészárlásról és a délszláv háborúról.

B. M.: 5. Jelenleg az Egodetox dukumentumfilm készítésének utolsó fázisán dolgozol. Erre a filmre én is nagyon kíváncsi vagyok. Azok a képek, meg a rövid videók, amik a forgatás során készültek, már önmagukban is jelentősséggel bírnak. Hihetetlen élmény lehetett ilyen körülmények között forgatni, ahol a film főszereplői nem csak emberek, név szerint: Drahos István, Drahos-Pintér Kata, hanem 10 különleges szánhúzó kutya is. A helyszín végső főállomása pedig Norvégia, ahol a hőmérséklet éppen -15-20 fok. Ennek a filmnek te vagy a rendezője és forgatókönyvírója. Én most a sok kérdés közül, ami eszembe jut, egyet tennék fel. EGODETOX, hogyan jött az ötlet, miért ez a cím?

T.A.: Amikor Istánnal elkezdtünk gondolkodni a filmen, hgy egyáltalán miről szóljon, mit akar megmutatni ő és mit én, akkor elég sokat beszélgettünk. Kértem tőle archív filmfelvételeket, cikkeket, interjúkat, amiket aztán alaposan végigböngésztem. Ezek közül az egyik vele készült interjúban olvastam azt a mondatot, miszerint: “Ezt a sportot nem lehet egóból csinálni -itt nem a hajtók dicsőülnek meg, hanem a kutyák.” Ezen a mondaton elgondolkodtam: ez tényleg akkora alázatot követel meg a kutyaszánostól, hogy erre érdemes lehet felfűzni az egész filmet. Így lett a film címe Egodetox.

A filmre egy kis ráhangolódás:

B. M.: Köszönöm szépen a válaszokat!

T.A.: Nagyon szívesen!

--------------------------------

Korábban készült dokumentumfilmek még Tóth Artintól egy kattintással megnézhetők:

SEBEK

ZAKUMENTUMFILM

ÉRINTETTEK

ÁRVAÁLOM

-----------

Itt találod a többi interjút: EGY PORTRÉKÉP, 5 KÉRDÉS (Kattints!)

Végre eljutottam erre a kiállításra. Már akkor terveztem, mikor csak az első beharangozók terjedtek a neten. Igaz, hogy most teljesen hirtelen döntés volt. Egy kiállításról visszahozott képemért mentem arra a környékre és gondoltam, felsétálok utána a Várba. Persze, erre a cirka, összesen 2 órás sétára a legnagyobb meleget kellett választanom, tűző napsütés, 34 °C árnyékban. Mire felértem a lépcsősoron, már patakokban folyt rólam a víz. (Persze, vigyél magaddal vizet, mert ilyen melegben sokat kell inni. Hát, ami bement, az azonnal ki is jött. Rendszeresen esek ebbe a hibába, ahelyett, hogy vinnék magammal pár almát inkább ilyenkor, ami oltja a szomjat, de nincsenek hasonló mellékhatásai. Na, mindegy.)

Szóval, Julian Rodefeldt: Manifesto filminstallációja az MNG-ben.

Be kell valljam, előtte készültem. Kivételesen. (Általában, igyekszem a legkevesebbet megtudni a kiállítások keletkezéséről, hogy először a lehető legtisztább hatás érjen, amit a kiállított munkák keltenek bennem, és csak utána nézek utána a körülményeknek.) Elolvastam a beharangozót, meghallgattam Petrányi Zsolt (a kiállítás kurátora) nyilatkozatát, megnéztem az előzetest. Így, megtudtam az egyik legfontosabb elemet, hogy a művész eredetileg ezt a 13 videót egy légtérre tervezte, egy terembe, elválasztó falak nélkül!!! Huh, ha ebbe belegondolok, így kiállítás megnézése után, beleborzongok.

Egy teremben. Te jó ég!

Sajnos, ez a mi esetünkben (itt az MNG-ben) nem valósulhatott meg. Így, a mű ereje kisebbedett.

De!

Eleve ezzel a gondolattal léptem be a kiállítótérbe. Sötétség, csak a filmek villogása adja a fényt. Az első teremrészben két vászon fogadott. A fenti info motoszkált a fejemben, miközben véletlenül sikerült pont a két vászonra vetített filmek hangjának a találkozópontjába leülnöm. Innen, még a vásznak változását, azok jellegét is egyszerre tudtam érzékelni. (Nem direktbe nézni. Azt külön-külön érdemes mindenképp!) Egyszerre csak azt éreztem, hogy beszippantott. Kénytelen voltam lehunyni a szemem. Erre belémmászott. Elkezdett valami sűrű massza kavarogni bennem, körülöttem. Uh, te jó ég! - nyitottam ki gyorsan a szemem. - És ez csak kettő a 13-ból. Hűha!

Na, ettől kezdve a külön részekben már tudatosan kerestem ezeket a pontokat. Kerestem azokat a helyeket, ahol a legtöbb vászonra van valamennyi rálátásom, és azok hangja egyszerre ér el hozzám, viszonylag egyenrangúan. 5 vászon volt a maximum, amit így sikerült egyszerre befognom.

Nem, nem nem! Ilyen nincs! Nem létezik! És hat és hat... és mikor azt hittem nincs tovább, jött a robbanás! Bumm! Letaglózva álltam az 5 vászon fogságában. A színésznő ráközelített merev tekintettel egyszerre 5 vászonból nézett kifelé rám (egyébként mind a 12-ből, mert az első vászon különbözik), és pszichedelikus hatást keltő, egy hangon éneklő módon mondta tovább a szövegét. Egyszerre, mindegyikről a magáét, az adott filmhez tartozót. Kész voltam. Annyira ütött, hogy nem bírtam bent 40 percnél többet eltölteni.

Vissza kell menni. Újra vissza kell menni. Újra tud-e úgy hatni? Megint lesz-e akkora ereje? Még így bontva is?Azóta is ez a kérdés foglalkoztat.

És, úgy is hat, hogy az angol tudásom, nem nevezhető tudásnak, a filmben végig angolul beszél feliratozás nélkül. Igaz, adnak egy magyar nyelvű szövegkönyvet, de nem érdemes bent olvasgatni.

Szóval, akit érdekel a művészet, annak mindenképp ajánlom ezt a kiállítást. Meg annak, aki nyitottan képes bemenni, hogy engedje, hogy átjárja, hogy hasson rá. A képi világot meg külön megnézve, egyenként érdemes élvezni.

Végül pedig néhány kapcsolódó anyag:

Petrányi Zsolt a kiállítás kurátora:

Ascher Tamás rendező személyes tapasztalatát meséli el,  CATE BLANCHETT Oscar-díjas színésznővel, aki a MANIFESTO videóinstallációnak főszereplője:

Cirko filmelőzetes

Itt a filmeket egymás után vetítik egy vászonra. Érdekességnek ez is jó lehet, de azt gondolom, hogy a mű igazi katarzisa veszik el ezáltal.

Végül a  hivatalos ajánlószöveg:

"Julian Rodefeldt: Manifesto

13 csatornás videoinstalláció, vetítési idő összesen 130 perc Helyszín: A épület 

A 20. századi modernizmus sajátos gondolkodásmódját, a korszak művészetére jellemző kiáltványok világát idézi fel Julian Rosefeldt MANIFESTO című filminstallációja. A Magyar Nemzeti Galériában látható alkotás Cate Blanchett főszereplésével tizenhárom epizódban tizenkettő mai nő és egy férfi életéből mutat be egy-egy rövid jelenetet. A 2015-ben készült, összesen 130 perces mű a mára divatjamúlt kifejezési formát, a kiáltványok világát aktualizálja oly módon, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben tizenkét különböző mai élethelyzetet alkot meg, miközben az egyes jelenetekben elhangzó monológok különböző 20. századi művészeti irányzatok kiáltványaiból, manifesztumaiból vett idézetek, szövegrészletek.

 A Magyar Nemzeti Galéria a kiállítás bemutatásával az „izmusokhoz” kapcsolható, saját gyűjteményi tárgyaira, állandó kiállításaira is fel kívánja hívni a figyelmet. Az installációt ezért széles körű információs anyagokkal egészítette ki a múzeum: a művészeti kiáltványok kronológiája, az irányzatok lexikona, a szerzők életrajzai, valamint a filmek teljes szövegkönyvének fordítása látható-olvasható a kiállításhoz vezető terek falain. Az utóbbi fordításokat egy füzet formájában minden néző megkapja a jegy mellé, s aki még több információra vágyik, annak külön olvasósarkot alakítottak ki a korszak művészeti irányzatairól szóló könyvekkel.

 A tizenkét, más-más teremben vetített filmet saját ritmusuk és kedvük szerint tekinthetik meg a nézők. A filmek összehangolt számítógépes rendszerben jelennek meg, aminek köszönhetően összjáték is megfigyelhető közöttük: különböző időközönként a filmek szereplői a nézők felé fordulnak, miközben a kép és a hang kórussá áll össze: a 13 figura „találkozik” és egységet teremt az installációban. A műegyüttes nemcsak a színésznő kiemelkedő játékával, a képminőség lenyűgöző voltával, hanem a hangosítás kontrolláltságával is hozzájárul az egyedülálló élményhez.

 A projekt létrehozója, Julian Rosefeldt (1965) Berlinben élő művész építészeti tanulmányok után kezdett el a film képzőművészeti közegben való alkalmazásával foglalkozni. Filmjei, többcsatornás installációi az egyén társadalomban elfoglalt helyéről szólnak, legtöbb esetben köznapi emberek életén keresztül beszélnek az emberi lét átfogó kérdéseiről. Munkái megtalálhatók a világ legnagyobb művészeti gyűjteményeiben.

 Rosefeldt 2015-ben készítette ezt a nagyszabású filminstallációját, amely a 20. század művészetére oly jellemző kiáltványok világát idézi fel. Ezek a kiáltványok a különböző irányzatok, izmusok felütéseként egy-egy mozgalom kezdetekor születtek, hogy minél élesebben és megkülönböztethetőbben hirdessék kiötlőik új és formabontó művészeti elképzeléseit. A szövegek – mint a futurista kiáltvány (1909) és a dadaista kiáltvány (1918) – sokszor felháborították a kor közönségét, legutóbb pedig Lars von Trier filmkiáltványa, a Dogma 95 (1995) váltott ki heves reakciókat szakmai körökben.

 Rosefeldt munkája ezt a mára ritka kifejezési formát aktualizálja a jelenben azzal, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeiben tizenkét különböző élethelyzetet képzel el. Az egyenként 10 perc 30 másodperces filmetűdök főszereplője minden esetben egy kiemelt karakter, aki az adott jelenetben monológjával a környezet és az esemény között vibráló feszültséget teremtve mondja el kiáltványokból idézett gondolatait. Minden főszerepet Cate Blanchett ausztrál színésznő alakít. Hol TV-bemondóként, hol gyári munkásként, hol punkként, brókerként, vagy hajléktalan férfiként jelenik meg a filmkockákon, hogy eljátssza a szereplők életét.

A projekt célja, hogy felidézze a 20. századi modernizmus sajátos gondolkodásmódját, a jövőben, a következő kor művészetében való korlátlan hitet.

 A kiállítás kurátora: Petrányi Zsolt

A kiállításhoz magyar nyelvű kísérőfüzet és angol nyelvű katalógus készült.

A kiállítótérben a hőmérséklet 25°C.

 A MANIFESTO az ACMI – Australian Centre for the Moving Image Melbourne, az Art Gallery of New South Wales Sydney, a Nationalgalerie – Staatliche Museen zu Berlin és a Sprengel Museum Hannover megbízásából készült. A projekt a Burger Collection Hong Kong és a Ruhrtriennale koprodukciója; a Medienboard Berlin-Brandenburg nagyvonalú támogatásának köszönhetően valósult meg a Bayerischer Rundfunk együttműködésével.

Credit: Julian Rosefeldt, Manifesto, 2015 © Julian Rosefeldt and VG Bild-Kunst, Bonn 2018"

Az idézett szöveg innen: Julian Rodefeldt: Manifesto (MNG)

Vajda László (Üzleti videológus)

Vajda Lászlóval először 2012-ben találkoztam egy közös barátunknak Zemlényi-Kovács Zoltánnak (ZZ) rendezett flashmob kapcsán, amivel az akkor megjelent, "A Tenzi naplója - levél a másvilágra" című új könyvének népszerűsítése és bemutatása volt a cél. Én többedmagammal az eseményt fotóztam, Vajda László pedig megrendezte, koordinálta és készítette a hozzá kapcsolódó videókat.

V. L.: Érzelmeket használunk. Gondolatokat. Hitelességet. Nem hiszek abban hogy egy videó azért jó mert green vászon előtt készült és repül rajta a szereplő mint Superman. Vagy éppen azért mert milyen jópofa ha egy cégvezetőből rajzfilmfigurát csinálunk. Ez arról szól, hogy van egy üzenet, egy cél és ne akarjuk ezt erőszakkal áttolni a képernyőn, hanem könnyedén, kényelmesen. Miközben a cégvezető ebben jól érzi magát és a néző sem érzi hogy megfosztottuk őt pár perctől.

B. M.: 3. Emelj ki, kérlek,  egyet a sok közül, ami valamiért most nagyon benned van! Mesélj róla egy kicsit!

V. L: Rappeltem. Tudod ez olyan dolog, hogy vagyok én a Vajda Laci, aki komoly cégeknek komoly, bevételt hozó videókat készít. De nem öltönyben, mereven próbálom elérni hogy ugyan vegyen már valamit, hanem megmutatom, hogy lehet ezt könnyedén lazán is. A videó úgy készült, hogy először megfogalmaztam: szeretnék valami figyelemfelkeltőt. Az első ötletem az volt hogy valami metál zenére kiabálok de lebeszéltek róla - nehéz lett volna egy sok fős valódi zenekarral gyorsan alkotni. Így lett rap. Majd készült egy dalszöveg telis-tele "rappes-klisékkel" és miután ezt felénekeltem kimentem a fiammal - aki színésztanuló - egy felüljáró alá és leforgattuk. Őszinte. Látszik hogy komikum, de mégis átmegy az üzenet.

Elővettem néhány korábbi szakkönyvet és a régi szakdolgozatomat is. A szakkönyveket azért, hogy azokat mostani szemmel olvasva, újabb inspirációra tegyek szert. A szakdogát, meg azért, mert hátha van benne pár használható mondat még. 

Nem kell megijedni, nem fogom most ide bemásolni, sem a szakdogát, sem a könyvekből több száz oldalt! De, ha már a szakdoga előkerült, mégiscsak nosztalgikus hangulatba kerültem. Nem tehetek róla, na!

Szóval, 2000-et írunk. A számítógép még nem volt általánosan elterjedt fogalom minden háztartásban. Nekem sem volt. Viszont, annak volt, akivel akkoriban közös lakásban, külön szobában laktunk. Kértem. Nem kaptam kölcsön. Így hát mivel édes a bosszú, beszereztem egy 15 kilós írógépet, és azon pötyögtem végig két ujjal a 25  A4-es oldalt. KÉTSZER. Na jó, nem bosszúból, inkább kényszerből.

Van ám annak feelingje!

Írtam, írtam elmélyülten. Aztán arra ébredtem, hogy túlmentem a papíron. Először, másodszor... Az X. után összeráncolt homlokkal kezdtem nézegetni a gépezetet. Nem igaz, hogy ennek így kell lennie. Valamit csak lehet csinálni, hogy ne kelljen a leütéseket számolni menet közben. Egy idő után rájöttem, hogy be lehet ám állítani a sor végét, és akkor "csenget egy kicsit". Na, nem álmában és nem is kicsit. Így, ha mégis elaludtam volna esetleg írás közben, erre a hangra biztosan felébredek.

Hogy még ennél is izgalmasabb legyen a dolog, hiányoztak a hosszú í és ű betűk. Ezekre utólag, nagyon óvatosan, szépen, 15-ször is átolvasva a szót, húztam rá fekete tollal az ékezetet. Betűt viszonylag ritkán hagytam ki, de akkor újra kezdtem gépelni az oldalt. Az elírásnál hamar meguntam ezt a megoldást, és inkább precíz és koncentrált beállítással már csak erőteljesen rányomtam a helyes betűt. Egy idő után rendszeresen jöttek át a másik szobából megkérdezni, hogy meddig tart még? Én a valóságnak megfelelően válaszoltam: Nem tudom. - és újult  erővel nyomkodtam tovább a billentyűket. (Mégis édes?)

Ezután jött a bekötés.

Valahol a Wesselényi utca környékén volt egy könyvkötő. Azonnal, olcsón - így mesélték. Nos, volt egy könyvkötő. Azt mondta, pár óra múlva jöjjünk vissza (egy sorstársammal együtt voltam). Visszamentünk. A könyvkötő sehol. Viszont, mikor megérkezett, érezni lehetett, hogy ő bizony jól beolajozott előtte, hogy biztosan ne legyen elakadás a munka folyamatában. Kicsit dülöngélve, időnként kitámasztva magát, kézbe vette a dolgozatokat. Gúvadtak a szemeim. Úristen, ha most elszúrja, ha most elszúrja... Nem kezdem elölről, biztos, hogy nem kezdem elölről. Hát, az alatt a 30 perc alatt, amit a pinceműhelyben töltöttünk, míg bekötötte a dolgozatokat, vagy 5-ször vert ki a víz, legalább 6-szor kerülgetett az ájulás, heves szívdobogásom volt és időnként nem kaptam levegőt, fulladtam. Mindeközben (merev) mosollyal az arcomon, mert a szaki sztorizott munka közben.

Nem. Hiába kérdeznéd, nem emlékszem, mit mesélt.

Éppen mély transzállapotban mantráztam: Ne szúrd el! Ne szúrd el! Ne... Mikor elhangzott a megváltó szó: kész. Átadta a kezembe azzal a mondattal, hogy most még pár órán keresztül nem szabad kinyitni, amíg a ragasztó rendesen meg nem szárad. Én még az előző fél óra hatása alatt lévén, felbőszült anyaoroszlán tekintetével néztem rá és szorítottam magamhoz a visszakapott dolgozatokat. Nem. Nem fogom nyitogatni. - ígértem. (Dehogy fogom, essen szét másnak a kezében!) Fizetés után feljöttünk a pincéből, és újra talajt érezve a lábunk alatt robogtunk leadni az elkészült műveket.

Mennyivel könnyebb most a helyzet.

De, hogy miért is kezdtem ebben bele?

Bennem fel sem merült akkor, hogy én nyomtatok. A mellékleteket összeollózva újságokból, szinte kollázsként, ragasztottam egy A4-es papírra, majd lefénymásoltattam fekete-fehérben egy másik A4-es papírra. De mivel így nagyon komor lett, azt találtam ki, hogy a fejezetek előoldalát megrajzolom. Minimál stílusban, lényegre törően... gyorsan. Volt ehhez egy piros, egy kék, és egy zöld, még éppen fogó filctollam. És tádám...kész ís lett.

Persze nem értékelték a kreativitásomat kellő mértékkel. A konzulensem, Hamburger Béla, nem nézett rám büszkeségtől elérzékenyült tekintettel. A helyében én is untam volna a 100001. plakátos dogát.

Én mégis büszke vagyok erre az egészre, és ezek az évek mérföldkövek voltak ezen az úton. 

Az akkori fejezetcímek és előlapok így néztek ki:

 A kezdet

A magyar plakát

Közterületi eszközök

A művészet és a reklám kapcsolata

Nézd meg a Facebookon ahol, más linkek, cikkek is:  Látszol Facebook

És az Instagramon: Látszol Csak a több kép miatt.

Ja, és majdnem elfelejtettem megint:

Gondolkodj képekben!