Vajda László (Üzleti videológus)

Vajda Lászlóval először 2012-ben találkoztam egy közös barátunknak Zemlényi-Kovács Zoltánnak (ZZ) rendezett flashmob kapcsán, amivel az akkor megjelent, "A Tenzi naplója - levél a másvilágra" című új könyvének népszerűsítése és bemutatása volt a cél. Én többedmagammal az eseményt fotóztam, Vajda László pedig megrendezte, koordinálta és készítette a hozzá kapcsolódó videókat.

V. L.: Érzelmeket használunk. Gondolatokat. Hitelességet. Nem hiszek abban hogy egy videó azért jó mert green vászon előtt készült és repül rajta a szereplő mint Superman. Vagy éppen azért mert milyen jópofa ha egy cégvezetőből rajzfilmfigurát csinálunk. Ez arról szól, hogy van egy üzenet, egy cél és ne akarjuk ezt erőszakkal áttolni a képernyőn, hanem könnyedén, kényelmesen. Miközben a cégvezető ebben jól érzi magát és a néző sem érzi hogy megfosztottuk őt pár perctől.

B. M.: 3. Emelj ki, kérlek,  egyet a sok közül, ami valamiért most nagyon benned van! Mesélj róla egy kicsit!

V. L: Rappeltem. Tudod ez olyan dolog, hogy vagyok én a Vajda Laci, aki komoly cégeknek komoly, bevételt hozó videókat készít. De nem öltönyben, mereven próbálom elérni hogy ugyan vegyen már valamit, hanem megmutatom, hogy lehet ezt könnyedén lazán is. A videó úgy készült, hogy először megfogalmaztam: szeretnék valami figyelemfelkeltőt. Az első ötletem az volt hogy valami metál zenére kiabálok de lebeszéltek róla - nehéz lett volna egy sok fős valódi zenekarral gyorsan alkotni. Így lett rap. Majd készült egy dalszöveg telis-tele "rappes-klisékkel" és miután ezt felénekeltem kimentem a fiammal - aki színésztanuló - egy felüljáró alá és leforgattuk. Őszinte. Látszik hogy komikum, de mégis átmegy az üzenet.

Elővettem néhány korábbi szakkönyvet és a régi szakdolgozatomat is. A szakkönyveket azért, hogy azokat mostani szemmel olvasva, újabb inspirációra tegyek szert. A szakdogát, meg azért, mert hátha van benne pár használható mondat még. 

Nem kell megijedni, nem fogom most ide bemásolni, sem a szakdogát, sem a könyvekből több száz oldalt! De, ha már a szakdoga előkerült, mégiscsak nosztalgikus hangulatba kerültem. Nem tehetek róla, na!

Szóval, 2000-et írunk. A számítógép még nem volt általánosan elterjedt fogalom minden háztartásban. Nekem sem volt. Viszont, annak volt, akivel akkoriban közös lakásban, külön szobában laktunk. Kértem. Nem kaptam kölcsön. Így hát mivel édes a bosszú, beszereztem egy 15 kilós írógépet, és azon pötyögtem végig két ujjal a 25  A4-es oldalt. KÉTSZER. Na jó, nem bosszúból, inkább kényszerből.

Van ám annak feelingje!

Írtam, írtam elmélyülten. Aztán arra ébredtem, hogy túlmentem a papíron. Először, másodszor... Az X. után összeráncolt homlokkal kezdtem nézegetni a gépezetet. Nem igaz, hogy ennek így kell lennie. Valamit csak lehet csinálni, hogy ne kelljen a leütéseket számolni menet közben. Egy idő után rájöttem, hogy be lehet ám állítani a sor végét, és akkor "csenget egy kicsit". Na, nem álmában és nem is kicsit. Így, ha mégis elaludtam volna esetleg írás közben, erre a hangra biztosan felébredek.

Hogy még ennél is izgalmasabb legyen a dolog, hiányoztak a hosszú í és ű betűk. Ezekre utólag, nagyon óvatosan, szépen, 15-ször is átolvasva a szót, húztam rá fekete tollal az ékezetet. Betűt viszonylag ritkán hagytam ki, de akkor újra kezdtem gépelni az oldalt. Az elírásnál hamar meguntam ezt a megoldást, és inkább precíz és koncentrált beállítással már csak erőteljesen rányomtam a helyes betűt. Egy idő után rendszeresen jöttek át a másik szobából megkérdezni, hogy meddig tart még? Én a valóságnak megfelelően válaszoltam: Nem tudom. - és újult  erővel nyomkodtam tovább a billentyűket. (Mégis édes?)

Ezután jött a bekötés.

Valahol a Wesselényi utca környékén volt egy könyvkötő. Azonnal, olcsón - így mesélték. Nos, volt egy könyvkötő. Azt mondta, pár óra múlva jöjjünk vissza (egy sorstársammal együtt voltam). Visszamentünk. A könyvkötő sehol. Viszont, mikor megérkezett, érezni lehetett, hogy ő bizony jól beolajozott előtte, hogy biztosan ne legyen elakadás a munka folyamatában. Kicsit dülöngélve, időnként kitámasztva magát, kézbe vette a dolgozatokat. Gúvadtak a szemeim. Úristen, ha most elszúrja, ha most elszúrja... Nem kezdem elölről, biztos, hogy nem kezdem elölről. Hát, az alatt a 30 perc alatt, amit a pinceműhelyben töltöttünk, míg bekötötte a dolgozatokat, vagy 5-ször vert ki a víz, legalább 6-szor kerülgetett az ájulás, heves szívdobogásom volt és időnként nem kaptam levegőt, fulladtam. Mindeközben (merev) mosollyal az arcomon, mert a szaki sztorizott munka közben.

Nem. Hiába kérdeznéd, nem emlékszem, mit mesélt.

Éppen mély transzállapotban mantráztam: Ne szúrd el! Ne szúrd el! Ne... Mikor elhangzott a megváltó szó: kész. Átadta a kezembe azzal a mondattal, hogy most még pár órán keresztül nem szabad kinyitni, amíg a ragasztó rendesen meg nem szárad. Én még az előző fél óra hatása alatt lévén, felbőszült anyaoroszlán tekintetével néztem rá és szorítottam magamhoz a visszakapott dolgozatokat. Nem. Nem fogom nyitogatni. - ígértem. (Dehogy fogom, essen szét másnak a kezében!) Fizetés után feljöttünk a pincéből, és újra talajt érezve a lábunk alatt robogtunk leadni az elkészült műveket.

Mennyivel könnyebb most a helyzet.

De, hogy miért is kezdtem ebben bele?

Bennem fel sem merült akkor, hogy én nyomtatok. A mellékleteket összeollózva újságokból, szinte kollázsként, ragasztottam egy A4-es papírra, majd lefénymásoltattam fekete-fehérben egy másik A4-es papírra. De mivel így nagyon komor lett, azt találtam ki, hogy a fejezetek előoldalát megrajzolom. Minimál stílusban, lényegre törően... gyorsan. Volt ehhez egy piros, egy kék, és egy zöld, még éppen fogó filctollam. És tádám...kész ís lett.

Persze nem értékelték a kreativitásomat kellő mértékkel. A konzulensem, Hamburger Béla, nem nézett rám büszkeségtől elérzékenyült tekintettel. A helyében én is untam volna a 100001. plakátos dogát.

Én mégis büszke vagyok erre az egészre, és ezek az évek mérföldkövek voltak ezen az úton. 

Az akkori fejezetcímek és előlapok így néztek ki:

 A kezdet

A magyar plakát

Közterületi eszközök

A művészet és a reklám kapcsolata

Nézd meg a Facebookon ahol, más linkek, cikkek is:  Látszol Facebook

És az Instagramon: Látszol Csak a több kép miatt.

Ja, és majdnem elfelejtettem megint:

Gondolkodj képekben!

Rengetegszer megnéztem már. Nem csak a filmet, hanem ezt a videót is. Időnként vissza-visszatérek régebbi dolgokhoz, mert jók példának, kapcsolódnak egy gondolatmenethez, vagy egyszerűen csak jók.

Ez az alábbi is ilyen.

És, hogy hogyan kapcsolódik a vizuális kommunikációhoz? Ugyanaz a film, (nagyjából) ugyanaz a szöveg, több nyelven. Az énekesnők viszont mások. Más a smink, az öltözködés, a mimika, a testbeszéd. Érdemes megnézni ilyen szempontból is.

--------------------

Gondolkodj képekben!

Már tűkön ülve vártam. Na jó, nem! De nem bírtam megállni, hogy meg ne nézzem. 2 perc után már erősen kapaszkodtam a székbe. A fejemben, a "nem, nem, nem", helyét lassan átvette a "...varázs". Kasszás Erzsi után mit is várhatna az ember? Annyira "varázs" ez az egész, hogy...

Tömény, neon, szinti...retro és Icuka...

...vajon hozza a kívánt hatást?

A képek csodálatosak. Hihetetlen dolgokra képesek. Előbb szólalnak meg, mint az ember. Olyanok, mint a vihar, hol előbb látod a fényt és sokszor csak jóval utána hallod a mennydörgést.

A képek mesélnek. Néha csak egy-egy pillanatról, egy állapotról, de sokszor egész történetek, évtizedes sorsok vannak bennük. Meglátod és érzed. Az emberek többsége csak érzi, egy röpke időre, aztán rohannak tovább. Nem gondolkodnak el rajta. De a rohanó emberben a szín, a forma, a fény és az árnyék visszhangoznak tovább. Belül. Mélyen. (Ezt a hatást használják a reklámokban is.) Egy mondat, egy szöveg megértéséhez, hatásához több időre, több körülményre van szükség. És az is csak akkor él igazán, ha ízeket, színeket, emlékeket, érzéseket indít el.

Képek. Itt most képekről írok, de idegondolok mindent, ami látvány.

Pár poszttal korábban egy holló röptéről, életéről osztottam meg néhány képkockát. Ezeknél nem az élesség, a közelség, ha úgy tetszik, nem a minőség voltak fontosak. A történet, a mese volt a lényeg. Minden ember szereti a meséket. Minden ember követ történeteket. És itt nem csak a tényleges mesefilmekről van szó. Ugyanez a social media (Facebook, Instagram, stb.) A hollóról elég lett volna egy kép is, akár szöveg nélkül. A szöveg adhat a képhez, erősíthet, de ugyanúgy gyengíthet is, zavart okozhat. Segíthet a gondolattársításban, az érzelemkeltésben, az értelmezésben. Ez egy konkrét termékreklámnál kimondottan hasznos, mondhatnám szükséges előbb vagy utóbb. De, ugye itt sorozatból indultam ki, és a mese, a történet lenne most a lényeg. A kíváncsiság, az érdeklődés, a várakozás izgalma. Egy jól kitalált sztori, megfelelő képekkel és megfelelő szöveggel... (Most az Ikea a Star wars-t használja sztorinak, a termékeihez csatolva. Érdemes megnézni azt is.) De egy teljesen sajátot kigondolni. Ez mindig nagyon izgalmas.

Képek milliói, ha nem milliárdjai jutnak el az agyunkig nap mint nap.

Képek százait láttam most, innen a fotelből, az ablakon át kinézve, csak azáltal változva, hogy fúj a szél...