Először az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.
Az "új évad" következő interjúalanya érkezik most Balogh Tibor grafikusművész személyében, akivel tavaly az országos szintű Ars Sacra rendezvény keretében egy kiállítás szervezésén dolgoztunk együtt.
Fotót készítette: Váradi Levente, fotó felhasználása a Kult18 engedélyével.
Barti Magdolna: Balogh Tibor roma származású grafikusművész. Gondolkodtam, hogy esetleg kihagyom a származásodra való utalást, de te ezzel dolgozol. Folyamatosan képviseled és jelen van az életedben. Miért döntöttél úgy, hogy neked ezzel dolgod van, mindamellett, hogy árvaházban nőttél fel?
Balogh Tibor: Leginkább az egyetemi időszakomban foglalkoztatott ennek kérdése, hogy ki vagyok?
A piramis csúcsán az állt bennem, hogy ha önazonos alkotóvá szeretnék válni, akkor fel kell kutatnom, ki is vagyok. Korábban az otthonokban ez nem volt téma, hogy roma, vagy nem roma valaki, hiszen egy buborékban nőttem fel. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy roma/cigány származású is vagyok egészen felnőtté válásomig, 18 -20 éves koromig. Megkockáztatom, hogy szerintem mindenki így volt ezzel, aki állami gondoskodásban nőtt fel 0-18 éves koráig, vagy aki egy kicsit is foglalkozott, vagy szembesült származásával. Ennek rádöbbenése - mint előítélet küszöbe - a nagybetűs élet volt. Ez szembesített valamelyest arra, hogy másabb vagyok, mint a többségi társadalom. Ekkor még nem tudtam megfogalmazni sem, hogy mi a gond, hogy velem van-e a gond, miért követnek a boltban, vagy egy - egy szórakozó helyre amikor mentünk társaimmal zártkörű rendezvényt jelentettek be a bejáratnál. Nos, nem értettem a helyzetet csak egyszerűen rossz érzés volt ez.
Visszatérve az egyetemi időszakomra harmadéves voltam, amikor is az akkori mesterem König Róbert bejelentette, hogy ez évtől saját munkákat, saját gondolatokat kezdjünk el készíteni. Ez az a pont, amikor is felébresztette bennem ennek tükrét, hogy van e mit mondanom, üzennem, elmesélnem magamból bármit is? Nos, nem igazán. A korábbi alkotói életemre az volt a jellemző, hogy ha bármit elém tettek azt megrajzoltam, megfestettem de slusszpassz, nem volt több. König Róberttel való baráti, mentori kapcsolatom már az eléjétől fogva különleges volt, mert tartott valamire, látott bennem valami olyan beugrót erre a pályára, amiért érdemlegesnek talált arra, hogy még többet tanítson a grafika és művészet szellemiségére. A problematika feldolgozásában ő volt, aki átsegített, rávilágított arra, hogyan és milyen utakon találhatom meg saját ’hangom’. Ez még ugyan nem segített abban, hogy cigányságomat megismerjem és beépítsem a művészetembe, mert az egy egyszemélyes út és folyamat megküzdése volt. Ekkor jött a felismerés bennem, hogy minden problematikát a művészet lábához kell vinnem és a művészet javára szolgálnom és így már az én javamra is transzformálva teljes megismeréssel és elfogadással egyszerre magyarként, magyar értékrenddel és cigányként, cigány értékrenddel viselve ennek kettős identitását. Kicsit matematika is ez, mert ha a piramis csúcsára kihelyeztem a művészetet, mint entitást, aminek én alá vetem magam, akkor tulajdonképpen az lesz a cél, hogy hogyan válhatsz önazonos alkotóvá. És nálam ez volt a cél. Megtalálni önmagam, vagy inkább úton járni mindazzal, ami és aki vagyok. És az már egy másik kérdés, hogy akivé, vagy amivé még válhatok.
Ha ezt egy struktúrába helyezem, akkor valahogy így nézne ki:
Amikor már úton vagy ebben a dinamikus rendszerben, hiszen mert már van fogalmad a dolgok történéseiről, az élet alapvető mozgatószálairól, akkor van véleményed, gondolatod, saját történeted. Innentől kezdve egy nagy dualista szemléletben vagyunk és képesek vagyunk véleményt, vagy érzéseket megalkotni, hiszen nem véletlen az ókori görögök már régen tudták- világban való létezésüket
a művészetet azért hoztuk létre, hogy túl éljük ezt az életet.
A cigányságom és ennek teljes megküzdeni valója is így ’szép’ ebben a történetben, ha mindezen túl lát az ember, legfőképpen az alkotó, mert valahol ebben a nehéz és füstölgő világban képes alkotásaival egyensúlyt teremteni.
B. M.:A gyermekkorod hogyan határozta meg a pályád? Azt olvastam, hogy tanáraid már korán errefelé tereltek, de benned, mint belső késztetés vagy sugallat mikor fogalmazódott meg? Tudod esetleg valami konkrét dologhoz kapcsolni?
Balogh Tibor: Szerintem nagyon sok hasonló történet lehet, ahogyan az enyém is, miszerint az általános iskola rajztanára észreveszi a gyermeket, hogy szépen lemásolja a rajztáblára felrajzoltat. Így indult az enyém is általános első osztályos tanulóként. A gyerekkorom nagyon meghatározó időszak volt. Nagyon nehezen beszéltem, nehezen fogalmaztam meg dolgaimat, e miatt például nem is voltam nagyon jó tanuló. Ami leginkább kifinomult bennem az a látás és megfigyelés. Ez lehetett tárgyi és emberi jellemek megfigyelés sokszínűségének reprezentációja. Elsősorban a táj, a természet szeretete volt meghatározó az életemben és igyekeztem rajzaimban ezt a témakört megragadni. Később a csendélet műfaja és azután az emberábrázolás voltak, amikkel szívesen megismerkedtem. Általános iskolás koromban előszeretettel másoltam egyszerű ceruzával a történelem óra tantermeiben felakasztott történelmi személyek portrésorozatait, vagy az irodalom óra tantermében felakasztott írok, költők portréit. Nagyon szerettem a különleges papírokat, így előszeretettel a könyveim első lapjára rajzoltam mindezeket, mert ezek vastag papírok voltak. Talán nem véletlen, hogy grafikus pályára készültem már gyerekkorom óta. Megkérdezte az osztályfőnököm, hogy ki hová szeretne menni nyolcadik osztály elvégzése után továbbtanulni. Én azt válaszoltam grafikus szeretnék lenni.
B. M.: Nálad hogyan zajlik az alkotás? Van valami folyamat, amit követsz? Egy vagy több bevált módszer?
Balogh Tibor: Érlelődik egy sejtelmes gondolatom, amit csak nagyjából tudok körülírni. Például szeretnék a cigányságnak és a világnak egy olyan gondolatiságot létrehozni, ami egyszerre szól a vallásról, a kultúráról és az elfogadásról. Az elfogadásról a többségi társadalom felé, mert szépek a cigányok és másképpen élik meg napjaikat, élethelyzeteiket, viszonyrendszereiket a dolgokhoz és azt szeretném, hogy mind ezt, ha nem is megértsék, de a művészet eszközrendszerével mindez áthidalható, mert más a szó és más az írás és ezért ami sejtelmes és kimondhatatlan az mind megvalósítható a képzőművészetben. Jó, oké, hogyan lehet mind ezt, amit fentebb írtam valamennyire megsejtetni, vagy éppen nyilvánvalóbbá tenni? Sehogy, nincs rá recept. De azért jó ha van egy kis rálátásunk abban, hogy van az ösztön és van tudatosság az alkotói folyamatainkban. Én szeretem ha az elején a kigondolt szimbólumok, fogalmak mentén az ösztönnel ihletve megalkotok egy képet- egy jó néhány éve terveket készítek - és ezt kristályosítom tovább. Tulajdonképpen ez után rá tekintek az ösztönöm által kiadott munkámra és megvizsgálom, hogy mit tartok meg és mit nem, mit alakítok át, vagy változtatok meg. Teljes egészében nem szoktam megváltoztatni, mert a belső érzés mentén hű maradok ennek lényegi mondanivalóját tekintve.
B. M.: Azt tapasztaljuk, hogy az alap és felsőbb képzésekben a vizuális művészetekkel, művészettel kapcsolatos tantárgyakat megszüntetik, szűkítik, összevonják. Azt gondolom, hogy ezzel a változással művészként vagy akár művészethez kapcsolódó tanárként dolgunk és felelősségünk van. De én olyasmire gondolnék első sorban, hogy "szakmai küldetésünk részeként" tanítsuk vagy mutassuk meg továbbra is a művészet szépségeit másoknak és bíznunk kell abban, hogy ennek hatására is sokan érzik majd fontosnak. Te mit gondolsz erről?
Balogh Tibor: Igen, nagyon nagy probléma van e tekintetben. Erre van egy nagyon jó gondolat, amit egy előadásban hallottam a ’művészet versus tudomány az életünkben’.
Kilúgozhatjuk a művészetet az életünkből. Az is mondhatnánk, hogy művészet nélkül lehet élni, de nem érdemes.
B. M.: Hogyan látod a képzőművészet, a művészet jövőjét? Van-e jövője egyáltalán szerinted?
Balogh Tibor: Az ember egyre inkább éhes arra, hogy önmegvalósítsa magát. A művészet minden formája szinte erről szól. Arról, hogy a világ füstölgő és vágyunk arra, hogy másik dimenzióban kerüljünk, hogy kiszakadjunk a hétköznap mókuskerekéből és gyógyulhassunk a művészet által. Ma már mindenki lehet művész, nem kell akadémista művészeti oktatás hozzá csak szorgalom. Hozzá tenném azt is, hogy ma már van recept arra is, hogy hogyan válhatsz művésszé, úgy hogy közben meg nem vagy az. A média, a közösségi platformok már el tudják hitetni a nézőkkel ezt is. Most már olyan világban élünk, ami egyszerre teret nyit és ugyanakkor a Hégeli és Platoni elveket meghazudtoló kultúrbarbárok kezdenek el érvényre jutni sajátos karakterüknél fogva. Azt gondolom, hogy a művészet halála ettől még nem következett be...
B. M.: Köszönöm szépen az interjút, további sok sikert kívánok!
---
Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:
Először az"Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.
Az "új évad" harmadik interjúalanya érkezik mostRuzsa Dénesszemélyében, akivel több közös munkánk is volt az évek során (Magyar Elektrográfiai Társaság által szervezett kiállítások, International 105x148 mm Mail and E-mail art Triennále, GYIMT).
Fotót készítette: Spitzer Fruzsina
Barti Magdolna:Az első kérdés egyszerű. Hogyan lettél művész? Mi tart ezen a pályán?
Ruzsa Dénes: Experimentális rövidfilmek készítésével kezdtem, majd egyre több fesztiválon azt emelték ki, hogy a videóim képkockáit kiemelve önálló képzőművészeti alkotásokként is működnének. Először egy-egy ilyen képet mentettem le a videókból, majd tovább dolgoztam ezeken és ezután a mozgókép mellett az állóképek is egyre fontosabbá váltak. Nem pályaként tekintek erre, hanem mint az ember mindennapjainak fontos rituáléjára, mely nélkül még jobban kiszolgáltatottak lennénk.
B. M.:Főképp elektrográfiával, videó művészettel foglalkozol alkotóként. De rengeteg kiállítás megnyitását is vállalod vagy cikket írsz róluk, hogy fér össze ez a sok minden a hétköznapi életeddel? Tanítasz is. Hogyan fér ennyi minden egy napba? Szigorú időbeosztással dolgozol vagy csak úszol az árral?
Ruzsa Dénes: A S.C.A.N. - Searching Alternative Nature című síkágyas szkenerrel készült animációt neveztem Spitzer Fruzsinával a Magyar Elektrográfiai Társaság által meghirdetett I. Nemzetközi Digitális Agora című pályázatra. Ezen a tárlaton ismerkedtünk meg HAász Ágnessel, a MET alapító elnökével és ekkor találkoztunk az elektrográfia fogalmával. A művészeti alkotás mellett a tanulmányaim során médiaelmélettel, filmelmélettel foglalkozom, így ez a két terület mindig is összekapcsolódott és ez alkotja az általad említett „hétköznapi” életet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ezek a területek különböző gondolkodást igényelnek és nehezen összeegyeztethetők. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha tudatosan szeretnénk alkotni, akkor ez a két terület egyre szorosabbá fog válni és rájövünk, hogy mindannyian ugyanazt csináljuk csak más-más formában. A gondolat, az információ a fontos és mindegy, hogy milyen formában juttatjuk el vagy kapjuk meg, képekkel, írásokkal vagy egyetemi szemináriumok keretében.
B. M.: Tavaly alakult meg a Neumann Társaság Képzőművészeti tagozata, ami nagyon egzotikusan hangzik, de mit is jelent pontosan?
Ruzsa Dénes: Nagyon örültünk, amikor lehetőséget kaptunk az NJSZT-től és ebben nagy segítségünkre volt HAász Ágnes, Képes Gábor és Dandoy Gabriella valamint több MET-tag is, akik tapasztalataikkal, szakmai tanácsaikkal nagyban hozzájárultak, hogy megalakulhassunk. A szakosztály pontos neve Számítógépes Művészeti Szakosztály, mely célja, hogy összekapcsolja a számítógéppel alkotó művészeket és az ezt kutató elméleti szakembereket. Ez egy kicsit szűkebb terület, mint az elektrográfia, hiszen az elektrográfia kategóriájába beletartozik minden olyan alkotás, amely technomédiummal készült, nem csak a számítógépes művészet, vagyis az archaikus technomédiummal alkotó művészek munkái is ide sorolhatók (fénymásoló, analóg kamerák, stb.). A Számítógépes Művészeti Szakosztálynál nagyobb hangsúlyt szeretnénk helyezni az elméleti diskurzusra. Kelle Antal Artformer közreműködésével a bemutatkozó kiállításunk, melyet egy konferencia is kísér, Kalocsán a Nicolas Schöffer Gyűjtemény kiállítótermeiben lesz, terveink szerint ezt egy budapesti rendezvény fogja követni.
B. M.: főként videó installációkat, elektrográfiákat készítesz alkotó emberként. Hogyan dolgozol? Van-e valamilyen munkamódszered, felépített meneted, amit a legtöbb esetben követsz a munkafolyamat során?
Ruzsa Dénes: Általában az ötletek gyűjtése az, ami a legfontosabb számomra, nem cél, hogy mindenből alkotás legyen. Az űrművészet (space art) területe mindig is nagyon foglalkoztatott. Fontosnak tartom az űrmédiumok által közvetített világ tanulmányozását, számos munkámban használom fel valamilyen formában ezeket a képeket. Például a cambridge-i egyetem egyik teleszkópja időnként bérelhető, ekkor bárki ráirányíthatja az égbolt egy általa kijelölt részére és készíthet vele felvételeket. Az űrkutatással kapcsolatban Carl Sagan már évtizedekkel korábban felhívta a figyelmünket arra, hogy egy nagyon izgalmas időszakban élünk, most kezdünk kilépni a világba és kezdjük megismerni a körülöttünk lévő dolgokat. Az űrhajók és űrszondák által készített fotók Földünkről vagy távoli világokról egy teljesen új látásmódot adnak, rávilágítanak arra, hogy a történelmünknek nem a Sagan által is emlegetett „véres kezű hadvezérekről” kellene szólnia, hanem a „valódi”, egységben gondolkodó emberekről.
Úgy gondolom, hogy az emberiség túlélése fontosabb lesz és az önző egyéni érdekek egyre inkább a háttérbe fognak szorulni, mert amíg nem ismerjük fel, hogy egymástól szorosan függünk és nem csak a többi embertől, hanem minden egyes földi élőlénytől, addig sosem fogjuk felismerni valódi szerepünk az univerzumban és nem fogjuk jól érezni magunkat benne.
B. M.: Új év, új tervek? Te hogy állsz ezzel? Művészként vagy a szakmai életedben idén lesz valami, amit másképp csinálsz majd? Vagy valami olyan, amit eddig nem csináltál, de majd most(!)?
Ruzsa Dénes: Nem hiszek az ilyen fogadalmakban. Az ember sajátja, hogy kíváncsi és mindig többet szeretne tudni vagy valami újat szeretne csinálni, úgyhogy mindig lesznek új tervek, nem kell hozzá egy új év.
B. M.: Van-e esetleg egy egymondatos tanácsod annak számára, aki most indul ezen a pályán?
Ruzsa Dénes:
Maradjunk mindig kíváncsiak és többet kérdezzünk, mint kijelentsünk.
Először az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.
Az "új évad" második interjúalanya érkezik most Szeifert Orsolya személyében, akit még a főiskoláról ismerek.
Barti Magdolna:Olvastam, az általad elküldött szakmai összefoglalót is és közben azon gondolkodtam, hogyan lehet ennyi mindennel foglalkozni párhuzamosan vagy váltakozva (animáció, tanítás, statisztálás az Operában, aerobic edzés)? Egy idő után arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen "csak" pár dolog váltja egymást az életedben és annak a pár dolognak az árnyalatai váltakoznak.
Szeifet Orsolya: Hát hogy ennyi mindennel foglalkoztam, annak van jó és rossz oldala is. Jó az, hogy sokféle munkakörben jártam, több tapasztalatom és rálátásom van a folyamatokra, mint aki csak egy vagy maximum két dologgal foglalkozott az életben. Hátránya az, hogy rá kellett jöjjek, hiába van hét szakmám papíron, ha huzamosabb ideig nem foglalkozom valamivel, akkor elveszik a rutin, a gyakorlat. Sőt, talán még rosszabb, mert lehet olyan dolgokat rögzítettem be, amely munkafolyamat korábban még jó volt, de az adott területen már más, hatékonyabb mód van, és adott esetben teljesen elölről kell kezdenem, gyakornokként, csak nekem még az elavult drilleket is száműzni kell, miközben egy frissen tanult embernek csak az új drillek elsajátítására kell koncentrálnia.
Így jártam például a Cinemon Stúdióban, 3 éve, amikor Gauder Áron filmjében szerettem volna dolgozni, ami hagyományos fázisrajzolást igényelt, s hiába tanultam, dolgoztam is benne rövid ideig, olyan régóta nem rajzoltam ilyen módon, hogy képtelen voltam időben visszarázódni, hogy kaphassak több jelenetet. Ami egy átlag rajzolónak 3-4 óra, az nekem egy nap volt, és legalább egy fél év lett volna feltornázni magam, hogy megérje a stúdiónak, s nekem is anyagilag foglalkoztatni. Sajnálom, mert kiváló produkció, kiváló csapattal, de túl nagy volt nekem a vargabetű, így más munkát kellett keresnem, hogy eltartsam a családot.
Valamennyire azért összekapcsolódnak a dolgok, de ez a legtöbb, specifikus szakmában inkább hátrány, mert azt preferálják, hogy egy adott területen kellő rutinnal rendelkezzek, mint inkább az oklevelek, diplomák számával.
B.M.:Te melyik területet miért szereted? Mi az az egy dolog - ha van ilyen és ki lehet emelni -, amit ott megtanultál, megtapasztaltál és még most is kísér?
Szeifet Orsolya: Nálam az örök szerelem a rajzfilmkészítés. Kisgyermek koromban kezdődött, amikor is a nagymamám elvitt a Hűvösvölgyi útra a Pannónia Stúdióba, és az ott töltött egy hét után azt éreztem, én innen fogok nyugdíjba menni, itt akarok dolgozni. Teljesen elvarázsolt a kifestő műhely és a háttérkészítő műhely.
Majd később, mire leérettségiztem, a stúdió teljesen bezárt. Több kisebb cégre esett szét, még a képzéseket is áthelyezték máshova. Megszűnt az állandó munkát adó nagy cég. A rajzfilmesek produkcióról produkcióra szerződtek a különböző stúdiókhoz. Én is több helyen gyakornokoskodtam az egyetem előtt.
Minden produkció más és más volt, és én nem is tudtam eldönteni, melyiknek feleljek meg. Az egyik fázisrajzolói tudást ígért, így szakmát szereztem hozzá, a másik számítógépes ismereteket, így azt tanultam. A tanfolyamok se voltak már a rajzfilmkészítésre specializálva, így, hogy digitális animáció készítést tanulhassak, multimédia-fejlesztőként vizsgáztam, ahol már webdesignt, videóvágást, prezentációkészítés is tanultam.
Mindenféle munkát elvállaltam, s jöttem rá, hogy még ezt a programot, meg azt, meg amazt is meg kellene tanulnom, hogy minél több munkakört megpályázhassak. Mondhatni, a sokféleséget a kényszer szülte.
A nyári szünetben pénzkereseti lehetőségként elmentem ismerősi ajánlással a Magyar Állami Operaházba, statisztának. A sors különös fintora, hogy sem énekelni, sem táncolni, sem zenélni nem tudok, mégis majd négy évadot játszhattam az Operaház és az Erkel színház falai közt, mint segédszínész. Hatalmas lehetőség volt ez a néhány év nekem, hogy a filmkészítés ismeretek mellett bepillantást nyerhettem a színházak világába is.
A szerelem maradt, de felnőttként győztek az észérvek. Magán vállalkozóként évekig csináltam kisebb megrendeléseket rövid klipekhez, prezentációkhoz, online mesekönyvekhez. Egyre több, s egyre erősebb technikai feltételeknek kellett megfelelni, ami magánvállalkozóként meghaladta az anyagi lehetőségeim. A Covid évében láttam, hogy gyakorlatilag eltűnt a megrendelői rétegem, mert a kispénzű cégek annyit se tudnak fizetni, mint amennyi az anyagköltségem lenne, a nagypénzű cégek meg bármit is kifizetnének, de olyan rövid határidővel kérik, hogy azt egyedül, vagy néhány alvállalkozóval teljesíteni se tudtam. Kis csapattal dolgoztam, de nincsen produceri tapasztalatom, így nem is mertem elvállalni nagyobb televizós felkéréseket. Gondoltam, hogy akkor csatlakozok én magam stúdiókhoz, de ott meg be kellett lássam, a sok vargabetű nem tett jót a rutinomnak egy adott területhez, így elbúcsúztam ettől a szerelemtől, mert már mérgező kapcsolattá vált, inkább rögeszmévé, mintsem építő kapcsolattá.
B.M.: Úgy látom, hogy az oktatás és az animáció készítés vissza-vissza térő mérföldkövek vagy inkább alapkövek az életedben. Írtad, hogy a jövőbeni terveidről még nem szeretnél mesélni. De annyit esetleg elárulnál, hogy milyen terület irányába indulsz? Gondolom, azért nem serpa leszel a Himalájába?
Szeifet Orsolya: Az egyetlen terület, ahol ezt a sokféleséget, sokszínűséget kamatoztatni tudom, az a tanítás. A sors fintora az, hogy pedagógus gyerek révén egy valamiben voltam biztos, tanítani, BIZTOS, hogy nem fogok! De az élet olyan, hogy az ilyen kijelentéseket rendre kijátsza. Első tanításom 17 évesen történt, aerobic oktatóként. Tulajdonképpen egy heccelés eredménye, hogy oktató lettem, ugyanis én testenevéli antitálentum voltam korábban, én voltam az, aki szédül a kötélen, s nem bír felmászni, aki melléugrik a szekrénynek a szekrényugráskor, eltörik alatta a magasugró rúd, betöri az orrát amikor végre kosárra dob, mert megáll alatt csodálkozni... egy fitness terembe jártam edzeni, és még az aerobichoz is olyan béna voltam, hogy mikor már mindenki jobbra fordult, én balra, amit hangos röhögés kísért a függönyök mögül. A haverjaim heccből írattak be egy tanfolyamra, hogy hátha ott kitanulom a dolgokat, de én komolyan vettem, és el is jártam a tanfolyamra. Ott aztán tényleg kikupáltak, megtanultam ritmusra mozogni, lélegezni, Másfél évig heti 20 órákat tartottam is, nálam sokkal idősebbeknek, így lettek a legelső tapasztalataim az oktatás terén, majd később táborvezető asszisztensként gyerekekkel is, a rajzfilmstúdióban.
Komoly dilemma volt, hogy sport területére tanuljak tovább, de egy komoly bokasérülés ezt el is döntötte, így a művészeti egyetemre készültem.A hangsúly továbbra is a művészetin volt, s nem a tanárin, mert még mindig ódzkotam attól, hogy tanár legyek, de mivel munkám során sokszor kellett kollégát betanítani, vagy egy projektet összefogni, láttam, hogy tulajdonképpen egészen jól megy ez nekem, így a főiskolai évek alatt már nem idegenkedtem attól, hogy taníthassak. Nyári táborokban, kézműves rendezvényeken is dolgoztam gyerekekkel, de igazán abban találtam meg a helyem, hogy szakmát taníthatok. Több OKJ szakmát adó intézményben is voltam szakmai oktató, s itt igen jól jöttek a széles spektrumú ismereteim, kapcsolataim. Tulajdonképpen ma is sokat használom a korábbi tapasztalatokat, jelenleg a Kerék Általános Iskola és Gimnáziumban tanítok gimiseket és általános iskolásokat vizuális és digitális kultúrűrára, mozgókép és média ismeretre gyerekeket. Jó látni, hogy a gyerekek sok esetben olyan minőségű alkotásokat is képesek, mint a végzős grafikus hallgatók, pedig maguk sem gondolták volna! Szeretném velük megszerettetni az alkotást, hogy ne csak túléljék az órát, hanem felfedezzék a szépségeit is.
Jövőbeni tervekről nem szeretnék mesélni még, mert már babonás vagyok, szeretném, ha erről akkor mesélhetnék, ha már valósággá vált. Addig inkább magamnak öntöm szavakba, mert a szavak teremtő erejűek, A Himaláját ugyan nem fogom megmászni, de annyit elárulhatok, hogy köze lesz a művészethez, és az edukációhoz is. Valami olyasmit tervezek, ami összefoglalja, s megkoronázza az eddigi tapasztalataimat, s új dologgal debütálhatok, amivel eddig nem foglalkoztam.
B.M.: A portfóliódban említed a Duck Tv-t. Ez egy különösen izgalmas és összetett munka lehetett. Írtad, hogy pszichológus is dolgozott a csoportban. Mi volt az ő feladata, miért volt rá szükség?
Szeifet Orsolya: A Duck tv egy nagyon szép időszaka volt az életemnek. Korábban már dolgoztunk együtt pár kollégámmal egy másik produkcióban, s mikor megláttam egy hirdetést, ahol animátorokat keresnek, csapatként jelentkeztünk, s így azonnal fel is vettek minket. Ez egy kisbabáknak szóló televíziós csatornát szeretnének indítani Bebe tv néven (később Duck tv-re keresztelték át). Ez egy olyan csatorna, ami a UPC hálózatán lehet elérni, és különlegessége, hogy nincs reklám. Kiderült, ezen felül gyakorlatilag semmilyen koncepció nincs, csak annyi, hogy napi 3 perc tévénézés engedélyezett a kisbabáknak, szigorúan szülői felügyelettel, így 3 perces animációkat kell készítenünk, ami fejelszti őket. A pszhichológus szerepe itt vált fontossá, hogy milyen mozgások, színek, formák azok, amelyeket érzékelnek, nem félelmetesek számukra, milyen összefüggéseket, képi montázsokat képesek megérteni, milyen hanghatások előnyösek számukra. A gyerekeket folyamatosan monitoroztuk, bölcsődékbe, óvodákba jártunk el, megnézni a reakcióikat, mialatt kialakítottuk a látvány világot. A nulláról tanultunk meg adást szerkeszteni, adatbázist feltölteni a használandó figurákhoz. A kezdeti cél ami eleinte leginkább mennyiség volt, hiszen a csatornánkon nem volt reklámidő, így 0-24 órában kellett adást biztosítanunk, A csatornát 40 országban érik el, és mindenkinek máskor jöhet el az a 3 perc, amikor csemetéjével tévézni szeretne, így folyamatos műsort kellett biztosítani. Később, mikor feltöltöttük a legelső tartalmakkal, már tudtunk a minőségre is koncentrálni. Sorozatokat, állandó figurákat, melyeket nagyon megszerettek a gyerekek. Újabb és újabb stílusú, műfajú amimációkat készítettünk, a bábozástól az előszereplős vegyestechnikán át, a 3D filmekig. Folyamatosan fejlődtunk, tanultunk, hogy minél több és jobb minőséget érhessünk el, nagyon jó csapat alakult ki. Később azonban már nem volt szükség ránk, annyi tartalom lett, hogy mire kinőtte a nézőközönségünk a babacsatornát, bekapcsolódhattak újak, s nézhették a korábbi részeket. A mai napig rengeteg dolgot vetítenek a mi munkáinkból, pedig ennek már lassan 20 éve.
B.M.: Hogyan dolgozol? Van-e valamilyen bevált munkamódszered (hosszan tervezel, nem tervezel csak belecsapsz a közepébe)? Van e olyan a folyamatban, ami esetleg nagyon távol áll tőled, de muszáj, hogy benne legyen?
Szeifet Orsolya: A tervezés, az előkészület nálam nagyon fontos szerepet játszik. Ha van egy projekt, akkor azt fel kell építeni, alapoknál megfogalmazni kinek, hogyan, mit, mennyiből/mennyiért készítek. Ezek az alapkövek, mert álmodhat az ember nagyot, ha erre nem állnak készen a technnikai feltételei, vagy a célközönségnek nem megfelelő amit szeretne megmutatni. Ha megvannak az alapok, akkor lehet azon dolgozni a hogyan-on, vagyis forgatókönyvet írni, sztoryboardot rajzolni, de ha a tanítást nézzük tantervet, óratervet készíteni. Eleinte, a főiskolán, ha volt tantárgy, ami igencsak távol állt tőlem, az a didaktika volt, de be kellett látnom, ez az egyik legfontosabb alapja a dolgoknak, amit valószínűleg sosem fogom elég jól csinálni, de törekszem rá. Máshogy működnek a felnőttek, máshogy a gyerekek, és tanulmányozni, alkalmazkodni kell a befogadó képességéhez is. Hiába tanítottam művészettörténetet évekig huszonéves hallgatóknak, általános iskolában teljesen új módszert kell alkalmazni, hogy valamennyire megmaradjon a fejekben az anyag.
Másik fontos dolog, hogy a munkafolyamatokat (akár egy stábnál, akár egy osztálynál) érthetővé kell tenni, világos célokat kijelölni, az egyes munkafolyamatokat össze kell tudni hangolni, hogy egy egészet alkothassanak. Ez az ami a leginkább vonz, bár ebben soha nem lehet elég rutinja az embernek, hiszen újabb és újabb kihívásokkal találkozik mind az eszközök, mind az emberi készségek, képességek terén. Tanításban is leginkább a projektfeladatok tetszenek, de a gyakorlatban erre azért még korlátozottak a lehetőségek, elsősorban anyagi okok miatt. Jó hír az, hogy most már a tanmenetben is, s a követelményeknél is egyre nagyobb szerepet kap a gyakorlati tudás, vagy a projekt feladat.
B.M.: Talán mondhatom azt, hogy a Duck Tv-hez hasonló projekted / projektetek volt az Elte Szerves Kémia tanszék megbízásából létrejövő - de sajnos rövid életű - Gyógyító Mesék is. Láttál e hasonlóságot a kettő között?
Szeifet Orsolya: A Duck tv nekem tanulási időszak volt, ott tapasztaltam meg, milyen felépíteni valamit gyakorlatilag a semmiből, hogyan kell csapatban dolgozni, milyen nehézségekkel kell megküzdeni. Az ott tapasztaltak más produkcióban is visszaköszöntek természetesen. Amivel a Duck tv-nél nem kellett megküzdenünk, azok az anyagiak, mert ott volt saját producerünk, főnökünk, aki gondoskodott a megfelelő technikai háttérről, a megrendelésről. Amikor véget ért a "Duck korszak" nagyon elárvulva éreztük magunkat, mert nagyon jó, baráti kapcsolat alakult ki köztünk, beleértve a nagy nevetéseket, és a hatalmas veszekedéseket is. Munka után kellett néznünk, ki-ki elhelyezkedett valami területen, de együtt már nem lehettünk, Azért próbálkoztunk valamit összehozni szabadidőnkben, kitaláltunk egy sorozatot, de munka mellett, és főleg tőke híján már nagyon nehéz volt a munkafolyamatokat betartani, így az még a tervezés korszakában elhalt.
Mikor a kisfiam megszületett, csupán 27 hetes volt, extrém koraszülött. Két és fél hónapot töltöttünk a Honvéd Koraszülött osztály intenzív osztályán, mire hazatérhettünk. Ott, hogy a traumákat feldolgozzam, posztokat kezdtem írni, a fiam szemszögéből, ő mit élhet át az inkubátoron belül. Eleinte csak családtagok olvasták, később egyre többen csatlakoztak, végül már többszáz követője lett a csoportomnak. Gyógyulásunk során megjártuk a GOKVI-t a szívkórházat. Nagyon sok kisgyerek fekszik ott, transzplantációra várva, és a nővérek, amellett, hogy ellátják őket, próbálják tanítani, szórakoztatni őket, hiszen a steril szobákban korlátozottan fogadhatnak látogatókat is. Sokszor várnak önkéntes mesélőket is, hogy a kis betegeknek szórakoztatóbb, emberibb lehessen a gyógyulás, de sosincs elég ember erre... ekkor gondoltam arra, hogy mennyire jók voltak régen a rádiójátékok, ha beteg voltam, rongyosra hallgattam olyan kazettákat, mint a Süsü, Vuk, Lúdas Matyi, Bambi vagy a Mesék Borogatás közben... Bárhol keresgéltem, én már csak felolvasásokat találtam, rádiójátékokat alig. Itt született meg a Gyógyító mesék ötlete, mi lenne, ha csinálnánk egy sorozatot, amely lehallgatható, akár applikáción, CD-n, akár valamelyik online felületen.
Az alapötlet az volt, hogy egy egy mesét veszünk alapul, ami nagyjából 25 perces műsoridőt igényel, ez az a hossz, amit még figyelemmel lehet kísérni. Másik fontos szempont volt, hogy a rádiójátékot megfelelő zene kísérje, akusztikus hangszerekkel. Ötleteimet megosztottam egy barát -és kolleganőmmel, Gergelyi Júliával, valamint Kárász Eszterrel, akinek a Eszterlánc mesezenekar koncertjeire jártunk a nagyobbik lányommal. Innen már együtt építettük tovább az ötletet, hiszen Eszternek komoly színészi és rádiós múltja van, sok embert ismer. Szükségünk volt először is egy megfelelő mesére. Eszter ajánlotta Kádár Annamáriát, aki pszhichológus, s azon belül is a meseterápia az egyik szakterülete. Ő kiválasztotta a mesét ( A Halhatatlanságra vágyó királyfi), majd Orbán Eszter dramaturgot kértük fel azért, hogy a meséből rádiójátékot írjon. Bevontuk a terveinkbe Pásti-Kovács Nórát, grafikust, akit szintén a Duck tv-s időszakból ismertem. Ő ajánlott nekünk egy pályázatot, ahol a terveinket elküldhetnénk. Sikerült is nyerni ezer dollárt, amiből ki tudtunk fizetni egy stúdiót, ahol a vezérhangot felmondhattuk, Az volt az elképzelés, hogy a hangsúly elsősorban a hangon van, vagyis nem szeretnénk rajzfilmet készíteni, mert arra szeretnénk ösztönözni a hallgatóinkat, hogy a képzeletüket használják, fejlesszék, figyeljenek a hangokra, zörejekre, dallamokra. Mivel a legtöbb online felületen a lejátszást kíséri valami kép is, így úgy gondoltuk, álló képeket készítünk egy-egy fejezethez, amelyek itt-ott megmozdulnak... (rezeg a fán a levél, fodrozódik a víz, előtűnik a kép, de komoly nagy mozgások nem lesznek benne, csak mint egy illusztráció egy mesekönyvben, úgy funkcionál. Sajnos azonban itt ütközött ki igazán, hogy nincsenek produceri tanulmányaim, tapasztalataim. A pályázaton nyert összeg nem volt elég ahhoz, hogy a munkálatokat folytathassuk, pedig még a saját zsebünkbe is belenyúltunk mindannyian, hogy haladjunk. Hiába folyamodtam az üzleti tervvel befektetéshez, nem értem el megfelelő sikereket, hiszen ez a produkció leginkább jótékonysági, nonprofit. Tapasztalatim se nagyon voltak, hogyan lehetne jól csinálni, hiába voltunk fent a Indigogo-n, nem jött össze annyi pénz, hogy hozzáférhessünk. Csúnya vége lett, amit sok szempontból sajnálok, de sok mindenre meg is tanított, például arra, hogy mely területen kell még fejlődnöm.
A Fehérjedal(https://ttk.elte.hu/content/feherjedal.t.1658)már olyan projekt volt, amit nem én találtam ki, szerveztem le, hanem Orbán Tamás zenei producer keresett meg engem. Ő fogta össze produkciót, nyerte el az Elte és a Tudományos akadémia pályázatát, és kérte fel Wolf Katit, és Harsányi Leventét. A projekt tudományos munkatársa Perczel András volt. Az Elte és az MTA egy olyan zenei klipet szeretett volna alkotni, amelyet pályaorientációs napon, a leendő hallgatóknak lejátszhatnak. A forgatókönyvet, a dalt Orbán Tamás írta, a forgatókönyv alapján megrajzoltam a storyboardot, figuraterveket, egy másik Duck tv-s kollegámmal, Köllő Istvánnal elkészítettük az animációt.
Később több más, hasonló felkérést is kaptunk online mesekönyvek, zenei klipekben animáltunk, rajzoltunk, de ott a koncepciót már nem mi találtuk ki, hanem sok animátor dolgozott együtt, meghatározott irányelvek alapján.
Tulajdonképpen minden munkát valamilyen másik munkának köszönhettem, új embereket ismerhettem meg, sokféle alkotási folyamatot.
B.M.: Ide a végére még ráadásként mesélnél egy vicces történetet, ami a szakmád során veled történt és még ma is sokszor eszedbe jut?
Szeifet Orsolya: Mikor felnőttoktatásban dolgoztam, a vizsga elnökkel beszélgettem kint a vizsga szünetében. Meséltem neki, hogy bánkódom a tanmenet elavult, nem piacképes tudást ad, már más munkamenetek, s főleg, más szoftverek tudása az elvárt, és hiába jön ki annyi új animátor, valójában nem tudnak elhelyezkedni, mert a tudásuk nem megfelelő. A stúdiók meg nem szeretik kiképezni az újakat, mert azok kitanulják sok sok időt és energiát elvéve a profi animátoroktól, majd elszerződnek külföldre, jobb pénzért. Annyira hevesen magyaráztam, hogy azt találtam mondani:
- Hát én nem is tudom, ki írta ezt a szart!
Erre a vizsgaelnők felemelte a fejét, s megjegyezte:
- Hát, én...
A világ semmisült meg hirtelen számomra.
De tulajdonképpen neki köszönhettem azt, hogy egy év múlva, felkeresett a Kereskedelmi és Iparkamara, hogy a mozgókép készítő szakma számára dolgozzam ki a programkövetelményeket. Nagyon sok embert, sok stúdiót, és sok kollegát kérdeztem ki, hogy mi lenne a legmegfelelőbb számukra. Végül ha nem is valósulhatott meg minden az általam összeírtakból, de pár dolgot azért felhasználtak, és megintcsak fontos embereket ismerhettem meg. Ma is a tanításban a legjobban a tananyagfejlesztés a leginkább engem érdeklő folyamat, szívesen dolgoznék online elérhető tananyagokon, kisfilmeken, perezentációkon. Próbálok minél több tananyagfejelesztéssel, módszertani ötleteket adó továbbképzésen részt venni. Most például egy olyan társasjáték tervén dolgozom, amit a diákokkal lehet elkészíteni, és a tudásukat játékos formában számon kérni.
B.M.: Köszönöm szépen az interjút! További sok sikert kívánok!
---
Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:
Több, mint négy évvel ezelőtt készült az utolsó interjú. 2020. augusztus 17-én Balatoni Józseffel zárult a sorozat és hosszú időre a blog is. Nyár óta azonban foglalkoztat a gondolat, hogy újra kellene kezdeni az írást. És most eljutottam végre idáig. Indulunk.
Először az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.
Az "új évad" első interjúalanya Vadász István, aki a Gogol 9 Galériát is vezeti is sok más tevékenysége mellett.
(Fotó: Zoltai György)
Barti Magdolna: Jól tudom, hogy a Színház és Filmművészeti Főiskolán végeztél? Milyen szakon? Mesélnél erről az időszakról egy kicsit?
Vadász István: A színházi szakmai munkámat a Filmgyárban, majd a Vígszínházban kezdtem el, mint hangtechnikus. A Vígszínház akkori igazgatója Várkonyi Zoltán küldött el a Színművészeti főiskola szcenikus - díszlettervező szakára. Négy év alatt nagyon sok szakmai és művészeti tudást szereztem ott. Díszlettervező mesterem Fehér Miklós volt. 1979-ben végeztem. Attól kezdve folyamatosan dolgoztam színházakban mint hangmérnök, szcenikus, világítás tervező, díszlettervező és műszaki vezető. Ezt a tevékenységemet a mai napig is folytatom.
B.M.: Műcsarnok, RS9 Színház, Gogol 9 Galéria, Bakáts Bunker csak néhány ismert hely a közelmúltból. De milyen út vezetett idáig?
Vadász István: A képzőművészettel gyerekkoromban kötöttem szoros barátságot.
10-12 évesen szüleimmel rendszeres látogatói és résztvevői voltunk a Fiatal Művészek Klubja rendezvényeinek. Itt meghatározó inspirációt kaptam, megtanultam érteni és látni az alkotásokat.
Később - a díszlettervezések során -, a tér és a tárgyak kapcsolata fontos kifejezési eszközként munkám részévé vált. Már 25 évesen részt vettem kiállítások építésében és ez a folyamat meg-meg szakítva mindig jelen volt életemben.
B.M.: Kiállítás, kiállítás, kiállítás. Tulajdonképpen hány kiállítás szervezésében vettél már részt az elmúlt évek során? Kurátor, megnyitó személy és még hosszan sorolhatnánk a feladatokat amik egy kiállítással kapcsolatban felmerülnek. Van olyan közülük, amit igazán szívesen csinálsz? Melyik szerinted a legnehezebb rész?
Vadász István: 15 évvel ezelőtt lehetőséget kaptam egy galéria létrehozására és vezetésére. Ez a Gogol 9 Galéria. Az ottani munkám eredményeként egyre több helyre hívnak (Műcsarnok, Vigadó, Leányfalu,Vászoly, stb), és úgy tekintenek rám, mint szakértőre, bár szerintem én csak egy amatőr művészetkedvelő vagyok.
Leginkább azokat a kiállításokat szeretem, ahol a művésszel együtt kialakított koncepciót a saját látásmódommal kiegészítve tudok olyan kifejezési lehetőséget találni, ami minden kiállítás látogató számára érthetővé és élvezhetővé teszi az alkotásokat.
Időnként a legnehezebb része a dolgoknak az alkotó meggyőzése a kiállítás létrehozásában.
Valamint, nehéz feladat a Gogol 9 Galéria (irodaház folyosói) tereiben úgy rendezni a kiállítást, hogy a látogató elfelejtse, hogy egy tulajdonképpen kiállításra alkalmatlan környezetben van.
Hogy hány kiállításban vettem részt? Az elmúlt évek alatt kb. 200-220.
A legfontosabb az, hogy csak olyan művésszel dolgozom akit szeretek és magaménak hiszek.
B.M.: Van e kedvenc kiállítási sztorid? Valami vicces, érdekes történeted?
Vadász István: Nagyon izgalmas amikor egy kevésbé ismert kitűnő művészt találsz. És vele kurátorként, barátként létrehozol egy új, a művészetében meghatározó anyagot, és ezt a közönség úgy fogadja, hogy a művészt megemeli, ismertté és népszerűvé teszi. (Például: Révész Ákos, Hollai Krisztina, Antal Tamás,Homolya Gábor, hogy csak néhány nevet említsek.)
A galéria néhány fontos tulajdonsága, ha már az érdekességekre kérdezel, hogy a megnyitók napján nincs záróra (éjfél- 3/4 négy) és soha nem fogy el a bor.
B.M.: Mi alapján döntöd el, hogy milyen kiállítást létrejöttében veszel részt? Mi lesz a következő és hol? Miket tervezel még csinálni?
Vadász István:Egy kiállítás létrejöttét hosszú, van amikor évekig tartó előkészítés előzi meg. A kiválasztás a saját inspirációim alapján történik. Látok egy művet, tetszik, utánanézek a művész többi munkáinak, megnézem kiállításait, elmegyek a műtermébe és személyes viszonyba kerülök az alkotásokkal. Utána lehet kiállításról, koncepcióról beszélni.
Hogy mi lesz a következő évben az nagyjából kialakult. (Balló Andrea, Dréher János, Köböl Vera, Farkas Noémi, Berend Iván.)
B.M.: Köszönöm szépen az interjút! További sok sikert kívánok!
---
Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:
Néhány hete újra eszembe jutott ez a blog. Most meg lassan egy órája ülök itt és nézelődöm. Próbálom újraélni a négy évvel ezelőtti feelinget, ami az itteni íráshoz társult bennem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sikerült. Leginkább csak gondolatokra, helyzetekre emlékszem, amik a blog elindítását, majd egy idő után az abbahagyását hozták magukkal.
Vajon milyen lenne folytatni az évekkel ezelőtt abbahagyott utat vagy annak egy mellékágát? Tudnám-e csinálni ugyanolyan lelkesedéssel? Nem tudom. A régi blogosok is, akikkel annak idején - még egy másik felületen - indultam már mind abbahagyták és szinte teljesen eltűntek a látókörömből.
Na, nem mintha nem lenne tennivalóm. Általában több is, mint amennyi szükséges.
Meglátjuk.
--
Gondolkodj képekben! (Hű, milyen fura ezt újra leírni.)
Rakéta sebességgel közeledik az iskolakezdés. Még senki nem tudja, hogy pontosan mi is fog történni. Az egyetlen dolog biztos, hogy hagyományos iskolarendre készülnek jelenleg a tanárok, az iskolák. Mai interjúalanyom kicsit kilóg a sorból, a téma nem az itteni megszokott. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy nem csak számomra érdekes, de mindenkinek fontos, amiről szó lesz most. Akit kérdezek most: Balatoni József, Jocó bácsi.
Jocó bácsi
Barti Magdolna: Örülök, hogy elfogadta a felkérésemet és válaszol a kérdéseimre az "Egy portrékép, 5 kérdés" című sorozatomban. A téma, amivel kapcsolatban megkerestem önt - szerintem nem meglepő - az online oktatás. Ön történelem tanárként nyerhetett személyes tapasztalatokat ebben a hirtelen bekövetkezett kényszerhelyzetben. Hogyan élte meg az első napokat? Milyen nehézségekkel találta szembe magát? Volt-e olyan probléma, amit egészen a tanév zárásáig nem sikerült igazán megoldani?
Jocó bácsi:Az első napokra a kétségbeesés és a káosz volt a jellemző, bennem is. Hisz annyira hirtelen jött, hogy nem is tudtunk rá felkészülni. Aztán persze megoldottuk, de nagyon nem volt könnyű. Amit év végéig nem sikerült megoldani, az a rengeteg plusz munka, amit az online oktatás okozott. Nem volt ritka, hogy 14-16 órát dolgoztam egy nap, ami hosszútávon embertelen volt. A bezártság okozta lelki megzuhanásról meg ne is beszéljünk.
B. M.: Mit tapasztalt a diákok részéről? Ők, hogyan vették az akadályokat? Mi okozott számukra gondot leginkább?
Jocó bácsi:5. osztálytól 12. osztályig tanítok, így elég széles skálát láttam a helyzetből. Nagy nehézséget okozott a gyerekeknek egy állandó, és jól működő napirendet kialakítani, valamint azt tisztázni, hogy ez nem szünet. A többség akart tanulni, jól vették az akadályokat, de ehhez kellett a kollégák és a szülők áldozatos munkája is. A legnagyobb probléma nekik az volt, hogy nem jöhettek iskolába, nem találkozhattak a társaikkal, velünk. Szóval a karanténnak pozitív hozadéka is van:
a gyerekekben felértékelődött az iskola, mint közösségi
hely szerepe.
B. M.: Ön személyesen videós élő tanórákat is tartott, de sok helyről hallottam és tapasztaltam is, hogy volt, ahol csak a tankönyv, munkafüzet szerinti napi oldal- és feladatszámokat küldték el minden magyarázat vagy útmutató nélkül. Teljesen magára hagyva ezzel a diákokat és a szülőket is. Ennek lehetnek technikai, eszközi és készség szintű hiányosságai is többek között. Ön mit gondol erről?
Jocó bácsi:Nekem és a gyerekeknek is megkönnyítette a tanulást, tanítást az, hogy rendszeresen tartottam élő videós órákat.
Nagyjából az óráim felét tartottam így - többet nem is
lehetett volna, mert a gyerekek számára az már nagyon
megterhelő lett volna. A többi órámon pedig igyekeztem
Sajnos vannak olyan kollégák, akiknek ez a saját - adott esetben több - gyerekeik mellett ezt nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudták megoldani. Nekik sem róható ez fel, hisz hatalmas feladat ez. És igen, vannak a kik a tanóráikba sem fektetnek energiát, ők az online oktatást is megúszósra vették, csak ez most sokkal jobban látszott a szülők felé, így sok esetben felháborodást, ellentétet váltott ki.
B. M.: Mit gondol? (Bár tisztában vagyok vele, hogy mind a pedagógusok, mind diákok és mind a szülők számára extra erőfeszítést igényelt ez a helyzet.) Van-e olyan dolog, amiben a szülők esetleg előre vagy éppen éles helyzetben tudnának segíteni, hogy gördülékenyebben menjen az oktatás és a tanulás? Vagy van-e olyan, amit kollégáinak tanácsolna a diákok és a szülők segítésére?
Jocó bácsi:A szülőknek azt tanácsolnám, hogy egy dolgot tartsanak szem előtt: ők nem tanárok, és nem is elvárás, hogy azok legyenek. Én azt gondolom, hogy egy ötödikes korú gyereknek már a tanulás a saját, önálló feladata, a szülő esetleg segíthet benne, de nem elvárás az, hogy ott üljenek mellettük. A kicsiknél persze teljesen más a helyzet. A kollégáknak pedig két szót mondanék:
mértékletesség és kreativitás. Ez a kulcsa.
B. M.: Ez most nagyon nehéz kérdés lesz, azt hiszem. Én a családommal szerencsés helyzetben vagyok. Vannak eszközeink, internetünk, még segíteni is tudunk a tanulásban itthon. De mit lehet tenni olyan helyzetben, ahol mindezek nem adottak? Ahol nincs számítógép, ahol egy szobában 10-en laknak, ahol a szülők iskolázottságukból adódóan nem tudnak úgy segíteni, ahogy szükséges lenne?
Jocó bácsi:Sajnos nagyon sok ilyen család van. Akinek tudtak az iskolák, adtak vagy szereztek eszközöket, több gyűjtés is indult, de ez csak átmeneti megoldás, a valódi probléma ezzel nem szűnt meg. A rendszer pedig ilyen, senki sem kérdezte meg, hogy a gyerekek - sőt, sok esetben tanárok - rendelkeznek-e megfelelő háttérrel. Ők pedig óriási hátrányba kerültek, az amúgy sem túl jó helyzetük tovább romlott.
Ez végtelenül szomorú, és beláthatatlan
következményei lehetnek hosszútávon.
B. M.: Tapasztalataim szerint a gyerekek nagyon rugalmasak és gyorsan képesek megtanulni a különböző eszközök és felületek kezelését, használatát. Sokszor a felnőtteknél, adott esetben az őket tanító pedagógusoknál jóval könnyebben. Ezt nem gondolom sem jónak, sem rossznak jelen esetben. Ilyen világban, helyzetben élünk. Életünk részei ezek az eszközök. Ezért azt gondolom, hogy amit, most a kényszerhelyzetben gyorsan meg kellett tanulni, nem kellene elfelejteni. Sőt, érdemes lenne továbbra is használni, alkalmazni ezt a tudást. Tudom, hogy ez már egy - ha a jelen oktatási formát nézzünk -, inkább valami alternatív pedagógiai forma irányába mutat, de mégis. Ön a jövőben megtart bármit is ezekből, többet fog ilyen megoldásokkal élni? Ezt most kényszerhelyzettől függetlenül kérdezem.
Jocó bácsi:Az biztos, hogy néhány platformot, az online teszteket, és az általam kitalált, online feladatokat, gyakorlatokat biztos, hogy meg fogom tartani, és próbálom beépíteni a normál oktatásba, mert vannak nagyon jó dolgok, amiket kár lenne veszni hagyni.
A következő sorozatom vagy ha úgy tetszik, ezek a variációk egy ottawai kiállítás felhívására készültek.
A címe: Kapcsolódás I.-XI. Egy sorozatban az az izgalmas, hogy ugyanaz vagy legalábbis nagyon hasonló elemekből több kép készül, amik nem sokban különböznek, mégis a jelentésük egy kevés formai változtatástól akár az ellenkezőjére is megváltozhat. Izgalmas játék ez. Az is előfordul, hogy egy folyamat játszódik le a szemünk előtt az alakulás által. Egy történet kerekedik ki, ami végül vagy beteljesül vagy sem, de a mese, a gondolat mindenképp elindul.⠀ Hogy kinek milyen és kinek mi? Ez a következő izgalmas kérdés.
Akkor most mutatok néhányat a sorozatból:
⠀
A különbség nem túl nagy a képek között. A feszültséget, az érzelmi és tartalmi változást mégis ezek a kisebb eltérések adják. Az, hogy a "gubanc" a képnek melyik részén hangsúlyosabb és az, hogy milyen színű éppen. Ami még befolyásolja a jelentést, hogy egyes elemek milyen mértékben látszódnak tisztán. Ez utóbbi a sorozatot egybe nézve nyer igazán tartalmi jelentést. Ez mutat egy folyamatbeli alakulást. Ettől egy plusz történetet nyer az egész. Míg önmagában egy kép, egy pillanatnyi állapotot mutat. A történetet leginkább a néző teszi hozzá, egy sorozat esetében egy alkotói történet is létrejön, ami segíthet egy mélyebb megértésben is. Vagy újabb történeteket indít el a nézőben.
A fenti elektrográfiáimat is 4 alapképem felhasználásával készítettem. Jellemzően 3-4 saját készítésű képet szoktam továbbvinni. Ezeket alakítom, színezem, duplikálom teljes egészében vagy csak részleteiben és így hozom létre az új képet. (Itt olvashatsz másoktól az elektrográfia műfajáról.)
MIT GONDOLSZ, MILYEN ELEMEKET HASZNÁLTAM AZ ÚJ KÉP KÉSZÍTÉSÉHEZ?
Csak a kép aljáig görgess, ha találgatni szeretnél, mert utána elárulom a megoldást! ;)
Írd meg kommentben, te mire tippeltél! Kíváncsi vagyok rá. :)
.
.
.
És jöjjön a megfejtés:
A négy alapkép a következő volt:
1. Egy földimogyoró terméséről készített fotóm (Ez a képet hasonló módon készítettem, mint egy korábbi bejegyzésben szereplő üvegről készített képeket: Miköze a színeknek a kommunikációdhoz?)
2. Egy elvirágzott pitypangról készített kép
3. Olajos üveg tükröződése a konyhaasztalon
4. És egy szelfi
Te melyikre tippeltél a 4 közül?
---
Ha szeretnél még képekről, képek szerkesztéséről olvasni, itt találsz pár korábbi bejegyzést:
