Először az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.

Az "új évad" második interjúalanya érkezik most Szeifert Orsolya személyében, akit még a főiskoláról ismerek.

Barti Magdolna: Olvastam, az általad elküldött szakmai összefoglalót is és közben azon gondolkodtam, hogyan lehet ennyi mindennel foglalkozni párhuzamosan vagy váltakozva (animáció, tanítás, statisztálás az Operában, aerobic edzés)? Egy idő után arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen "csak" pár dolog váltja egymást az életedben és annak a pár dolognak az árnyalatai váltakoznak.

Szeifet Orsolya: Hát hogy ennyi mindennel foglalkoztam, annak van jó és rossz oldala is. Jó az, hogy sokféle munkakörben jártam, több tapasztalatom és rálátásom van a folyamatokra, mint aki csak egy vagy maximum két dologgal foglalkozott az életben. Hátránya az, hogy rá kellett jöjjek, hiába van hét szakmám papíron, ha huzamosabb ideig nem foglalkozom valamivel, akkor elveszik a rutin, a gyakorlat. Sőt, talán még rosszabb, mert lehet olyan dolgokat rögzítettem be, amely munkafolyamat korábban még jó volt, de az adott területen már más, hatékonyabb mód van, és adott esetben teljesen elölről kell kezdenem, gyakornokként, csak nekem még az elavult drilleket is száműzni kell, miközben egy frissen tanult embernek csak az új drillek elsajátítására kell koncentrálnia.

Valamennyire azért összekapcsolódnak a dolgok, de ez a legtöbb, specifikus szakmában inkább hátrány, mert azt preferálják, hogy egy adott területen kellő rutinnal rendelkezzek, mint inkább az oklevelek, diplomák számával.

B.M.: Te melyik területet miért szereted? Mi az az egy dolog - ha van ilyen és ki lehet emelni -, amit ott megtanultál, megtapasztaltál és még most is kísér?

Szeifet Orsolya: Nálam az örök szerelem a rajzfilmkészítés. Kisgyermek koromban kezdődött, amikor is a nagymamám elvitt a Hűvösvölgyi útra a Pannónia Stúdióba, és az ott töltött egy hét után azt éreztem, én innen fogok nyugdíjba menni, itt akarok dolgozni. Teljesen elvarázsolt a kifestő műhely és a háttérkészítő műhely.

A nyári szünetben pénzkereseti lehetőségként elmentem ismerősi ajánlással a Magyar Állami Operaházba, statisztának. A sors különös fintora, hogy sem énekelni, sem táncolni, sem zenélni nem tudok, mégis majd négy évadot játszhattam az Operaház és az Erkel színház falai közt, mint segédszínész. Hatalmas lehetőség volt ez a néhány év nekem, hogy a filmkészítés ismeretek mellett bepillantást nyerhettem a színházak világába is.

B.M.: Úgy látom, hogy az oktatás és az animáció készítés vissza-vissza térő mérföldkövek vagy inkább alapkövek az életedben. Írtad, hogy a jövőbeni terveidről még nem szeretnél mesélni. De annyit esetleg elárulnál, hogy milyen terület irányába indulsz? Gondolom, azért nem serpa leszel a Himalájába?

Szeifet Orsolya: Az egyetlen terület, ahol ezt a sokféleséget, sokszínűséget kamatoztatni tudom, az a tanítás. A sors fintora az, hogy pedagógus gyerek révén egy valamiben voltam biztos, tanítani, BIZTOS, hogy nem fogok! De az élet olyan, hogy az ilyen kijelentéseket rendre kijátsza. Első tanításom 17 évesen történt, aerobic oktatóként. Tulajdonképpen egy heccelés eredménye, hogy oktató lettem, ugyanis én testenevéli antitálentum voltam korábban, én voltam az, aki szédül a kötélen, s nem bír felmászni, aki melléugrik a szekrénynek a szekrényugráskor, eltörik alatta a magasugró rúd, betöri az orrát amikor végre kosárra dob, mert megáll alatt csodálkozni... egy fitness terembe jártam edzeni, és még az aerobichoz is olyan béna voltam, hogy mikor már mindenki jobbra fordult, én balra, amit hangos röhögés kísért a függönyök mögül. A haverjaim heccből írattak be egy tanfolyamra, hogy hátha ott kitanulom a dolgokat, de én komolyan vettem, és el is jártam a tanfolyamra. Ott aztán tényleg kikupáltak, megtanultam ritmusra mozogni, lélegezni, Másfél évig heti 20 órákat tartottam is, nálam sokkal idősebbeknek, így lettek a legelső tapasztalataim az oktatás terén, majd később táborvezető asszisztensként gyerekekkel is, a rajzfilmstúdióban.

Komoly dilemma volt, hogy sport területére tanuljak tovább, de egy komoly bokasérülés ezt el is döntötte, így a művészeti egyetemre készültem.A hangsúly továbbra is a művészetin volt, s nem a tanárin, mert még mindig ódzkotam attól, hogy tanár legyek, de mivel munkám során sokszor kellett kollégát betanítani, vagy egy projektet összefogni, láttam, hogy tulajdonképpen egészen jól megy ez nekem, így a főiskolai évek alatt már nem idegenkedtem attól, hogy taníthassak. Nyári táborokban, kézműves rendezvényeken is dolgoztam gyerekekkel, de igazán abban találtam meg a helyem, hogy szakmát taníthatok. Több OKJ szakmát adó intézményben is voltam szakmai oktató, s itt igen jól jöttek a széles spektrumú ismereteim, kapcsolataim. Tulajdonképpen ma is sokat használom a korábbi tapasztalatokat, jelenleg a Kerék Általános Iskola és Gimnáziumban tanítok gimiseket és általános iskolásokat vizuális és digitális kultúrűrára, mozgókép és média ismeretre gyerekeket. Jó látni, hogy a gyerekek sok esetben olyan minőségű alkotásokat is képesek, mint a végzős grafikus hallgatók, pedig maguk sem gondolták volna! Szeretném velük megszerettetni az alkotást, hogy ne  csak túléljék az órát, hanem felfedezzék a szépségeit is.

Jövőbeni tervekről nem szeretnék mesélni még, mert már babonás vagyok, szeretném, ha erről akkor mesélhetnék, ha már valósággá vált. Addig inkább magamnak öntöm szavakba, mert a szavak teremtő erejűek,  A Himaláját ugyan nem fogom megmászni, de annyit elárulhatok, hogy köze lesz a művészethez,  és az edukációhoz is. Valami olyasmit tervezek, ami összefoglalja, s megkoronázza az eddigi tapasztalataimat, s új dologgal debütálhatok, amivel eddig nem foglalkoztam. 

B.M.:  A portfóliódban említed a Duck Tv-t. Ez egy különösen izgalmas és összetett munka lehetett. Írtad, hogy pszichológus is dolgozott a csoportban. Mi volt az ő feladata, miért volt rá szükség?

Szeifet Orsolya: A Duck tv egy nagyon szép időszaka volt az életemnek. Korábban már dolgoztunk együtt pár kollégámmal egy másik produkcióban, s mikor megláttam egy hirdetést, ahol animátorokat keresnek, csapatként jelentkeztünk, s így azonnal fel is vettek minket. Ez egy kisbabáknak szóló televíziós csatornát szeretnének indítani Bebe tv néven (később Duck tv-re keresztelték át). Ez egy olyan csatorna, ami a UPC hálózatán lehet elérni, és különlegessége, hogy nincs reklám. Kiderült, ezen felül gyakorlatilag semmilyen koncepció nincs, csak annyi, hogy napi 3 perc tévénézés engedélyezett a kisbabáknak, szigorúan szülői felügyelettel, így 3 perces animációkat kell készítenünk, ami fejelszti őket. A pszhichológus szerepe itt vált fontossá, hogy milyen mozgások, színek, formák azok, amelyeket érzékelnek, nem félelmetesek számukra, milyen összefüggéseket, képi montázsokat képesek megérteni, milyen hanghatások előnyösek számukra. A gyerekeket folyamatosan monitoroztuk, bölcsődékbe, óvodákba jártunk el, megnézni a reakcióikat, mialatt kialakítottuk a látvány világot. A nulláról tanultunk meg adást szerkeszteni, adatbázist feltölteni a használandó figurákhoz. A kezdeti cél ami eleinte leginkább mennyiség volt, hiszen a csatornánkon nem volt reklámidő, így 0-24 órában kellett adást biztosítanunk, A csatornát 40 országban érik el, és mindenkinek máskor jöhet el az a 3 perc, amikor csemetéjével tévézni szeretne, így folyamatos műsort kellett biztosítani. Később, mikor feltöltöttük a legelső tartalmakkal, már tudtunk a minőségre is koncentrálni. Sorozatokat, állandó figurákat, melyeket nagyon megszerettek a gyerekek. Újabb és újabb stílusú, műfajú amimációkat készítettünk, a bábozástól az előszereplős vegyestechnikán át, a 3D filmekig. Folyamatosan fejlődtunk, tanultunk, hogy minél több és jobb minőséget érhessünk el, nagyon jó csapat alakult ki. Később azonban már nem volt szükség ránk, annyi tartalom lett, hogy mire kinőtte a nézőközönségünk a babacsatornát, bekapcsolódhattak újak, s nézhették a korábbi részeket. A mai napig rengeteg dolgot vetítenek a mi munkáinkból, pedig ennek már lassan 20 éve. 

B.M.: Hogyan dolgozol? Van-e valamilyen bevált munkamódszered (hosszan tervezel, nem tervezel csak belecsapsz a közepébe)? Van e olyan a folyamatban, ami esetleg nagyon távol áll tőled, de muszáj, hogy benne legyen?

Szeifet Orsolya: A tervezés, az előkészület nálam nagyon fontos szerepet játszik. Ha van egy projekt, akkor azt fel kell építeni, alapoknál megfogalmazni kinek, hogyan, mit, mennyiből/mennyiért készítek. Ezek az alapkövek, mert álmodhat az ember nagyot, ha erre nem állnak készen a technnikai feltételei, vagy a célközönségnek nem megfelelő amit szeretne megmutatni. Ha megvannak az alapok, akkor lehet azon dolgozni a hogyan-on, vagyis forgatókönyvet írni, sztoryboardot rajzolni, de ha a tanítást nézzük tantervet, óratervet készíteni. Eleinte, a főiskolán, ha volt tantárgy, ami igencsak távol állt tőlem, az a didaktika volt, de be kellett látnom, ez az egyik legfontosabb alapja a dolgoknak, amit valószínűleg sosem fogom elég jól csinálni, de törekszem rá. Máshogy működnek a felnőttek, máshogy a gyerekek, és tanulmányozni, alkalmazkodni kell a befogadó képességéhez is. Hiába tanítottam művészettörténetet évekig huszonéves hallgatóknak, általános iskolában teljesen új módszert kell alkalmazni, hogy valamennyire megmaradjon a fejekben az anyag.

Másik fontos dolog, hogy a munkafolyamatokat (akár egy stábnál, akár egy osztálynál) érthetővé kell tenni, világos célokat kijelölni, az egyes munkafolyamatokat össze kell tudni hangolni, hogy egy egészet alkothassanak. Ez az ami a leginkább vonz, bár ebben soha nem lehet elég rutinja az embernek, hiszen újabb és újabb kihívásokkal találkozik mind az eszközök, mind az emberi készségek, képességek terén. Tanításban is leginkább a projektfeladatok tetszenek, de a gyakorlatban erre azért még korlátozottak a lehetőségek, elsősorban anyagi okok miatt. Jó hír az, hogy most már a tanmenetben is, s a követelményeknél is egyre nagyobb szerepet kap a gyakorlati tudás, vagy a projekt feladat. 

B.M.: Talán mondhatom azt, hogy a Duck Tv-hez hasonló projekted / projektetek volt az Elte Szerves Kémia tanszék megbízásából létrejövő - de sajnos rövid életű - Gyógyító Mesék is. Láttál e hasonlóságot a kettő között?

Szeifet Orsolya: A Duck tv nekem tanulási időszak volt, ott tapasztaltam meg, milyen felépíteni valamit gyakorlatilag a semmiből, hogyan kell csapatban dolgozni, milyen nehézségekkel kell megküzdeni. Az ott tapasztaltak más produkcióban is visszaköszöntek természetesen. Amivel a Duck tv-nél nem kellett megküzdenünk, azok az anyagiak, mert ott volt saját producerünk, főnökünk, aki gondoskodott a megfelelő technikai háttérről, a megrendelésről. Amikor véget ért a "Duck korszak" nagyon elárvulva éreztük magunkat, mert nagyon jó, baráti kapcsolat alakult ki köztünk, beleértve a nagy nevetéseket, és a hatalmas veszekedéseket is. Munka után kellett néznünk, ki-ki elhelyezkedett valami területen, de együtt már nem lehettünk, Azért próbálkoztunk valamit összehozni szabadidőnkben, kitaláltunk egy sorozatot, de munka mellett, és főleg tőke híján már nagyon nehéz volt a munkafolyamatokat betartani, így az még a tervezés korszakában elhalt.

Mikor a kisfiam megszületett, csupán 27 hetes volt, extrém koraszülött. Két és fél hónapot töltöttünk a Honvéd Koraszülött osztály intenzív osztályán, mire hazatérhettünk. Ott, hogy a traumákat feldolgozzam, posztokat kezdtem írni, a fiam szemszögéből, ő mit élhet át az inkubátoron belül. Eleinte csak családtagok olvasták, később egyre többen csatlakoztak, végül már többszáz követője lett a csoportomnak. Gyógyulásunk során megjártuk a GOKVI-t a szívkórházat. Nagyon sok kisgyerek fekszik ott, transzplantációra várva, és a nővérek, amellett, hogy ellátják őket, próbálják tanítani, szórakoztatni őket, hiszen a steril szobákban korlátozottan fogadhatnak látogatókat is. Sokszor várnak önkéntes mesélőket is, hogy a kis betegeknek szórakoztatóbb, emberibb lehessen a gyógyulás, de sosincs elég ember erre... ekkor gondoltam arra, hogy mennyire jók voltak régen a rádiójátékok, ha beteg voltam, rongyosra hallgattam olyan kazettákat, mint a Süsü, Vuk, Lúdas Matyi, Bambi vagy a Mesék Borogatás közben... Bárhol keresgéltem, én már csak felolvasásokat találtam, rádiójátékokat alig.  Itt született meg a Gyógyító mesék ötlete, mi lenne, ha csinálnánk egy sorozatot, amely lehallgatható, akár applikáción, CD-n, akár valamelyik online felületen.  

Az alapötlet az volt, hogy egy egy mesét veszünk alapul, ami nagyjából 25 perces műsoridőt igényel, ez az a hossz, amit még figyelemmel lehet kísérni. Másik fontos szempont volt, hogy a rádiójátékot megfelelő zene kísérje, akusztikus hangszerekkel. Ötleteimet megosztottam egy barát -és kolleganőmmel, Gergelyi Júliával, valamint Kárász Eszterrel, akinek a Eszterlánc mesezenekar koncertjeire jártunk a nagyobbik lányommal. Innen már együtt építettük tovább az ötletet, hiszen Eszternek komoly színészi és rádiós múltja van, sok embert ismer. Szükségünk volt először is egy megfelelő mesére. Eszter ajánlotta Kádár Annamáriát, aki pszhichológus, s azon belül is a meseterápia az egyik szakterülete. Ő kiválasztotta a mesét ( A Halhatatlanságra vágyó királyfi), majd Orbán Eszter dramaturgot kértük fel azért, hogy a meséből rádiójátékot írjon. Bevontuk a terveinkbe Pásti-Kovács Nórát, grafikust, akit szintén a Duck tv-s időszakból ismertem. Ő ajánlott nekünk egy pályázatot, ahol a terveinket elküldhetnénk. Sikerült is nyerni ezer dollárt, amiből ki tudtunk fizetni egy stúdiót, ahol a vezérhangot felmondhattuk, Az volt az elképzelés, hogy a hangsúly elsősorban a hangon van, vagyis nem szeretnénk rajzfilmet készíteni, mert arra szeretnénk ösztönözni a hallgatóinkat, hogy a képzeletüket használják, fejlesszék, figyeljenek a hangokra, zörejekre, dallamokra. Mivel a legtöbb online felületen a lejátszást kíséri valami kép is, így úgy gondoltuk, álló képeket készítünk egy-egy fejezethez, amelyek itt-ott megmozdulnak... (rezeg a fán a levél, fodrozódik a víz, előtűnik a kép, de komoly nagy mozgások nem lesznek benne, csak mint egy illusztráció egy mesekönyvben, úgy funkcionál. Sajnos azonban itt ütközött ki igazán, hogy nincsenek produceri tanulmányaim, tapasztalataim. A pályázaton nyert összeg nem volt elég ahhoz, hogy a munkálatokat folytathassuk, pedig még a saját zsebünkbe is belenyúltunk mindannyian, hogy haladjunk. Hiába folyamodtam az üzleti tervvel befektetéshez, nem értem el megfelelő sikereket, hiszen ez a produkció leginkább jótékonysági, nonprofit. Tapasztalatim se nagyon voltak, hogyan lehetne jól csinálni, hiába voltunk fent a Indigogo-n, nem jött össze annyi pénz, hogy hozzáférhessünk. Csúnya vége lett, amit sok szempontból sajnálok, de sok mindenre meg is tanított, például arra, hogy mely területen kell még fejlődnöm.

A Fehérjedal (https://ttk.elte.hu/content/feherjedal.t.1658) már olyan projekt volt, amit nem én találtam ki, szerveztem le, hanem Orbán Tamás zenei producer keresett meg engem. Ő fogta össze produkciót, nyerte el az Elte és a Tudományos akadémia pályázatát, és kérte fel Wolf Katit, és Harsányi Leventét. A projekt tudományos munkatársa Perczel András volt. Az Elte és az MTA egy olyan zenei klipet szeretett volna alkotni, amelyet pályaorientációs napon, a leendő hallgatóknak lejátszhatnak. A forgatókönyvet, a dalt Orbán Tamás írta, a forgatókönyv alapján megrajzoltam a storyboardot, figuraterveket,  egy másik Duck tv-s kollegámmal, Köllő Istvánnal elkészítettük az animációt.

Később több más, hasonló felkérést is kaptunk online mesekönyvek, zenei klipekben animáltunk, rajzoltunk, de ott a koncepciót már nem mi találtuk ki, hanem sok animátor dolgozott együtt, meghatározott irányelvek alapján. 

Tulajdonképpen minden munkát valamilyen másik munkának köszönhettem, új embereket ismerhettem meg, sokféle alkotási folyamatot. 

B.M.: Ide a végére még ráadásként mesélnél egy vicces történetet, ami a szakmád során veled történt és még ma is sokszor eszedbe jut?

Szeifet Orsolya: Mikor felnőttoktatásban dolgoztam, a vizsga elnökkel beszélgettem kint a vizsga szünetében. Meséltem neki, hogy bánkódom a tanmenet elavult, nem piacképes tudást ad, már más munkamenetek, s főleg, más szoftverek tudása az elvárt, és hiába jön ki annyi új animátor, valójában nem tudnak elhelyezkedni, mert a tudásuk nem megfelelő. A stúdiók meg nem szeretik kiképezni az újakat, mert azok kitanulják sok sok időt és energiát elvéve a profi animátoroktól, majd elszerződnek külföldre, jobb pénzért. Annyira hevesen magyaráztam, hogy azt találtam mondani:

- Hát én nem is tudom, ki írta ezt a szart!

Erre a vizsgaelnők felemelte a fejét, s megjegyezte:

- Hát, én...

A világ semmisült meg hirtelen számomra.  

De tulajdonképpen neki köszönhettem azt, hogy egy év múlva, felkeresett a Kereskedelmi és Iparkamara, hogy a mozgókép készítő szakma számára dolgozzam ki a programkövetelményeket. Nagyon sok embert, sok stúdiót, és sok kollegát kérdeztem ki, hogy mi lenne a legmegfelelőbb számukra. Végül ha nem is valósulhatott meg minden az általam összeírtakból, de pár dolgot azért felhasználtak, és megintcsak fontos embereket ismerhettem meg. Ma is a tanításban a legjobban a tananyagfejlesztés a leginkább engem érdeklő folyamat, szívesen dolgoznék online elérhető tananyagokon, kisfilmeken, perezentációkon. Próbálok minél több tananyagfejelesztéssel, módszertani ötleteket adó továbbképzésen részt venni. Most például egy olyan társasjáték tervén  dolgozom, amit a diákokkal lehet elkészíteni, és a tudásukat játékos formában számon kérni. 

Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:

És hamarosan jönnek az újabbak is.

Gondolkodj képekben!