Először az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.

Az "új évad" következő interjúalanya érkezik most Balogh Tibor grafikusművész személyében, akivel  tavaly az országos szintű Ars Sacra rendezvény keretében egy kiállítás szervezésén dolgoztunk együtt.

Fotót készítette: Váradi Levente, fotó felhasználása a Kult18 engedélyével.

Barti Magdolna: Balogh Tibor roma származású grafikusművész. Gondolkodtam, hogy esetleg kihagyom a származásodra való utalást, de te ezzel dolgozol. Folyamatosan képviseled és jelen van az életedben. Miért döntöttél úgy, hogy neked ezzel dolgod van, mindamellett, hogy árvaházban nőttél fel?

Balogh Tibor: Leginkább az egyetemi időszakomban foglalkoztatott ennek kérdése, hogy ki vagyok?

A piramis csúcsán az állt bennem, hogy ha önazonos alkotóvá szeretnék válni, akkor fel kell kutatnom, ki is vagyok. Korábban az otthonokban ez nem volt téma, hogy roma, vagy nem roma valaki, hiszen egy buborékban nőttem fel. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy roma/cigány származású is vagyok egészen felnőtté válásomig, 18 -20 éves koromig. Megkockáztatom, hogy szerintem mindenki így volt ezzel, aki állami gondoskodásban nőtt fel 0-18 éves koráig, vagy aki egy kicsit is foglalkozott, vagy szembesült származásával. Ennek rádöbbenése - mint előítélet küszöbe - a nagybetűs élet volt. Ez szembesített valamelyest arra, hogy másabb vagyok, mint a többségi társadalom. Ekkor még nem tudtam megfogalmazni sem, hogy mi a gond, hogy velem van-e a gond, miért követnek a boltban, vagy egy - egy szórakozó helyre amikor mentünk társaimmal zártkörű rendezvényt jelentettek be a bejáratnál. Nos, nem értettem a helyzetet csak egyszerűen rossz érzés volt ez.

Visszatérve az egyetemi időszakomra harmadéves voltam, amikor is az akkori mesterem König Róbert bejelentette, hogy ez évtől saját munkákat, saját gondolatokat kezdjünk el készíteni. Ez az a pont, amikor is felébresztette bennem ennek tükrét, hogy van e mit mondanom, üzennem, elmesélnem magamból bármit is? Nos, nem igazán. A korábbi alkotói életemre az volt a jellemző, hogy ha bármit elém tettek azt megrajzoltam, megfestettem de slusszpassz, nem volt több. König Róberttel való baráti, mentori kapcsolatom már az eléjétől fogva különleges volt, mert tartott valamire, látott bennem valami olyan beugrót erre a pályára, amiért érdemlegesnek talált arra, hogy még többet tanítson a grafika és művészet szellemiségére. A problematika feldolgozásában ő volt, aki átsegített, rávilágított arra, hogyan és milyen utakon találhatom meg saját ’hangom’. Ez még ugyan nem segített abban, hogy cigányságomat megismerjem és beépítsem a művészetembe, mert az egy egyszemélyes út és folyamat megküzdése volt. Ekkor jött a felismerés bennem, hogy minden problematikát a művészet lábához kell vinnem és a művészet javára szolgálnom és így már az én javamra is transzformálva teljes megismeréssel és elfogadással egyszerre magyarként, magyar értékrenddel és cigányként, cigány értékrenddel viselve ennek kettős identitását. Kicsit matematika is ez, mert ha a piramis csúcsára kihelyeztem a művészetet, mint entitást, aminek én alá vetem magam, akkor tulajdonképpen az lesz a cél, hogy hogyan válhatsz önazonos alkotóvá. És nálam ez volt a cél. Megtalálni önmagam, vagy inkább úton járni mindazzal, ami és aki vagyok. És az már egy másik kérdés, hogy akivé, vagy amivé még válhatok. 

Ha ezt egy struktúrába helyezem, akkor valahogy így nézne ki:

Amikor már úton vagy ebben a dinamikus rendszerben, hiszen mert már van fogalmad a dolgok történéseiről, az élet alapvető mozgatószálairól, akkor van véleményed, gondolatod, saját történeted. Innentől kezdve egy nagy dualista szemléletben vagyunk és képesek vagyunk véleményt, vagy érzéseket megalkotni, hiszen nem véletlen az ókori görögök már régen tudták- világban való létezésüket

a művészetet azért hoztuk létre, hogy túl éljük ezt az életet.

A cigányságom és ennek teljes megküzdeni valója is így ’szép’ ebben a történetben, ha mindezen túl lát az ember, legfőképpen az alkotó, mert valahol ebben a nehéz és füstölgő világban képes alkotásaival egyensúlyt teremteni.

B. M.: A gyermekkorod hogyan határozta meg a pályád? Azt olvastam, hogy tanáraid már korán errefelé tereltek, de benned, mint belső késztetés vagy sugallat mikor fogalmazódott meg? Tudod esetleg valami konkrét dologhoz kapcsolni?

Balogh Tibor: Szerintem nagyon sok hasonló történet lehet, ahogyan az enyém is, miszerint az általános iskola rajztanára észreveszi a gyermeket, hogy szépen lemásolja a rajztáblára felrajzoltat. Így indult az enyém is általános első osztályos tanulóként. A gyerekkorom nagyon meghatározó időszak volt. Nagyon nehezen beszéltem, nehezen fogalmaztam meg dolgaimat, e miatt például nem is voltam nagyon jó tanuló. Ami leginkább kifinomult bennem az a látás és megfigyelés. Ez lehetett tárgyi és emberi jellemek megfigyelés sokszínűségének reprezentációja. Elsősorban a táj, a természet szeretete volt meghatározó az életemben és igyekeztem rajzaimban ezt a témakört megragadni. Később a csendélet műfaja és azután az emberábrázolás voltak, amikkel szívesen megismerkedtem. Általános iskolás koromban előszeretettel másoltam egyszerű ceruzával a történelem óra tantermeiben felakasztott történelmi személyek portrésorozatait, vagy az irodalom óra tantermében felakasztott írok, költők portréit. Nagyon szerettem a különleges papírokat, így előszeretettel a könyveim első lapjára rajzoltam mindezeket, mert ezek vastag papírok voltak. Talán nem véletlen, hogy grafikus pályára készültem már gyerekkorom óta. Megkérdezte az osztályfőnököm, hogy ki hová szeretne menni nyolcadik osztály elvégzése után továbbtanulni. Én azt válaszoltam grafikus szeretnék lenni.

B. M.: Nálad hogyan zajlik az alkotás? Van valami folyamat, amit követsz? Egy vagy több bevált módszer?

Balogh Tibor: Érlelődik egy sejtelmes gondolatom, amit csak nagyjából tudok körülírni. Például szeretnék a cigányságnak és a világnak egy olyan gondolatiságot létrehozni, ami egyszerre szól a vallásról, a kultúráról és az elfogadásról. Az elfogadásról a többségi társadalom felé, mert szépek a cigányok és másképpen élik meg napjaikat, élethelyzeteiket, viszonyrendszereiket a dolgokhoz és azt szeretném, hogy mind ezt, ha nem is megértsék, de a művészet eszközrendszerével mindez áthidalható, mert más a szó és más az írás és ezért ami sejtelmes és kimondhatatlan az mind megvalósítható a képzőművészetben. Jó, oké, hogyan lehet mind ezt, amit fentebb írtam valamennyire megsejtetni, vagy éppen nyilvánvalóbbá tenni? Sehogy, nincs rá recept. De azért jó ha van egy kis rálátásunk abban, hogy van az ösztön és van tudatosság az alkotói folyamatainkban. Én szeretem ha az elején a kigondolt szimbólumok, fogalmak mentén az ösztönnel ihletve megalkotok egy képet- egy jó néhány éve terveket készítek - és ezt kristályosítom tovább. Tulajdonképpen ez után rá tekintek az ösztönöm által kiadott munkámra és megvizsgálom, hogy mit tartok meg és mit nem, mit alakítok át, vagy változtatok meg. Teljes egészében nem szoktam megváltoztatni, mert a belső érzés mentén hű maradok ennek lényegi mondanivalóját tekintve.

B. M.: Azt tapasztaljuk, hogy az alap és felsőbb képzésekben a vizuális művészetekkel, művészettel kapcsolatos tantárgyakat megszüntetik, szűkítik, összevonják. Azt gondolom, hogy ezzel a változással művészként vagy akár művészethez kapcsolódó tanárként dolgunk és felelősségünk van. De én olyasmire gondolnék első sorban, hogy  "szakmai küldetésünk részeként" tanítsuk vagy mutassuk meg továbbra is a művészet szépségeit másoknak és bíznunk kell abban, hogy ennek hatására is sokan érzik majd fontosnak. Te mit gondolsz erről?

Balogh Tibor: Igen, nagyon nagy probléma van e tekintetben. Erre van egy nagyon jó gondolat, amit egy előadásban hallottam a ’művészet versus tudomány az életünkben’.

Kilúgozhatjuk a művészetet az életünkből. Az is mondhatnánk, hogy művészet nélkül lehet élni, de nem érdemes.

B. M.: Hogyan látod a képzőművészet, a művészet jövőjét? Van-e jövője egyáltalán szerinted?

Balogh Tibor: Az ember egyre inkább éhes arra, hogy önmegvalósítsa magát. A művészet minden formája szinte erről szól. Arról, hogy a világ füstölgő és vágyunk arra, hogy másik dimenzióban kerüljünk, hogy kiszakadjunk a hétköznap mókuskerekéből és gyógyulhassunk a művészet által. Ma már mindenki lehet művész, nem kell akadémista művészeti oktatás hozzá csak szorgalom. Hozzá tenném azt is, hogy ma már van recept arra is, hogy hogyan válhatsz művésszé, úgy hogy közben meg nem vagy az. A média, a közösségi platformok már el tudják hitetni a nézőkkel ezt is. Most már olyan világban élünk, ami egyszerre teret nyit és ugyanakkor a Hégeli és Platoni elveket meghazudtoló kultúrbarbárok kezdenek el érvényre jutni sajátos karakterüknél fogva. Azt gondolom, hogy a művészet halála ettől még nem következett be...

B. M.: Köszönöm szépen az interjút, további sok sikert kívánok!

Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:

És hamarosan jönnek az újabbak is.

Gondolkodj képekben!