Amikor valami nem tingli-tangli

Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban

2019. január 07. - BartiMagdolna

Szeretek olvasni. Nincs mit tenni, én már így maradok. Ezért, szeretem a jó könyveket. Az ilyet keresni kell. Igen, keresni. Hiába van tele egy könyvesbolt több ezer könyvvel, ez még nem jelent semmit. Azoknak a jó része... hát, hogy is fogalmazzak, tingli-tangli.

Jó, persze sok mindenen múlik, hogy ki mi iránt érdeklődik, mihez lenne kedve, mi kelti fel a kíváncsiságát és még sorolhatnám hosszan. Mint említettem, én szeretek olvasni. A csillogó, habos könyvek ritkán hoznak lázba. Sokkal jobban érdekelnek az olyanok, amik elgondolkodtatnak. Ami megráz, vagy ha még pontosabb akarok lenni felráz. Ami magával visz, beszippant. Ami, hát nem is tudom, valahogy átmos és tisztán, energiával telve jövök ki belőle. Jó, be kell valljam, előfordul, hogy altató, punnyadó hatású könyv is a kezembe kerül, de olyankor tudom, hogy arra vágyom. Azonban, ez az a fajta ami hajlamos az embert körülfolyni, mint valami szürke iszap és ha valaki nem figyel könnyen benne ragad.

De térjünk vissza Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban című könyvéhez. Maga a regény 2014-es, amit én kaptam karácsonyra, már a 7. kiadás. (Nálunk bármelyik alkalom jó arra, hogy könyvet ajándékozzunk. Tulajdonképpen alkalom se kell hozzá.)

Már jó ideje nézegettem a könyvesboltban, de valahogy ennél tovább sosem jutottam. A könyvvel Náray Tamás Facebook oldalán találkoztam először. Egy bejegyzésében említette meg. Rögtön akkor rákerestem a neten és felkeltette az érdeklődésemet. De azért gyanakodtam. Ismert ember könyvet írt. Láttunk már ilyet máskor is. Egy könyvet ez alapján nem veszek meg. Aztán lassan ki is ment a fejemből.

Jóval ezután, mikor könyvesboltban jártam, egyszer csak előttem volt. Ott ült a polcon fejmagasságban a Zarah című új regény társaságában. (Akkor még új. Ma már a Zarah folytatása, a Zarah öröksége is megvásárolható.) Szóval, ott ült a polcon Az utolsó reggel Párizsban. Vegyes érzésekkel nyúltam felé. Kíváncsiság és gyanakvás furcsa keverékével.

A borító hatott rám, vonzotta a tekintetem. A fülszöveg nem érdekelt. Igen, mondják a marketingesek (és ezt valamennyire el is hiszem), hogy az ajánló, a fülszöveg az egyik legfontosabb dolog egy könyvnél. Ha ez jó, akkor sokkal magasabb az eladás, ha rossz, a könyv vesztét is okozhatja. Engem ez a rész nem érdekel. Nagy valószínűséggel az utolsó dolog, amire ránézek egy könyv vásárlása előtt. Ha ránézek egyáltalán.

Amire kíváncsi vagyok bármilyen könyv esetében, az a belseje. A bent lévő sorok, mondatok. Simán előfordul, hogy bár a téma érdekel, a szöveg annyira unalmas vagy esetlen, fordítások esetében meg köze sincs a magyarhoz, hogy üti az érdeklődésemet. Ezért az is előfordul, hogy olyan téma, amit nem ismerek, nem is gondolom, hogy érdekelne első nekifutásra, miután beleolvasok mégis megtetszik.

Gyanakvás és kíváncsiság. Levettem a polcról, megnéztem minden oldalát Értsd úgy, hogy tényleg mindet! Mind a hatot. Megszaglásztam. És visszatettem a polcra. Nem. Nem nem húzol be a csőbe! - dünnyögtem magamban. - Csak azért sem. És elindultam tovább a soron. Nézegettem a kínálatot. Néhány lépés után, visszafordítottam a fejem. A könyv, az első a sorból, gúnyosan méregetett. (Már, ha egy könyv tud gúnyosan méregetni.) Elfordultam. Összeráncolt szemöldökkel, összeszorított a szájjal léptem tovább. - Nem. - léptem még egyet. - A csudába is! - legyintettem egy hatalmasat gondolatban és visszafordultam. - Na, mutasd magad!

Határozott léptekkel indultam előre. Lekaptam a polcról, hogy ha mégis menekülni akarna (akarnék?) esély se legyen rá, és kinyitottam valahol a közepén. Elkezdtem olvasni. Ezt nem! - hasított belém. - Nem, nem. Nem. Olvastam és a könyv azonnal vitt. Küzdöttem. Nem, nem akarom. Igyekeztem az üzlet zajaira, a körülöttem járkáló többi vásárlóra koncentrálni. Gondolatban kapaszkodtam a fullasztó melegbe, amit a nagykabátban álldogálva éreztem egyre inkább. És alulmaradtam. Olvasni akartam a könyvet. Na, azért nem adom magam ilyen könnyen. - dacoskodtam még egy kicsit bizonytalanul. - Beleolvasok máshol is. Vesztettem. A könyv nyert.

Ennek ellenére visszaraktam a polcra. Persze, ahogy távolodtam térben és időben, a hatás enyhült, az élmény megfakult. A gyanakvó énem új erőre kapott. Így, legközelebb mikor arra jártam, bátran álltam meg a polc előtt. Mindenkinek lehet egyszer szerencséje. - dödögtem nagy magabiztossággal a Zarah című regény után nyúlva. Ezt is megnéztem mindenfelől, megszaglásztam és határozottan kinyitottam. Ugyanaz a hatás ért. A villámcsapás után eltűnt minden más. Ami kívül és bennem volt egyaránt semmivé foszlott. Maradt a könyv, vagy nem is könyv... hanem a történet. Csak a történet.

Ekkor adtam fel végleg. Hát jó, ha kell, hát kell. Ezek után itthon többször is említettem, és meséltem a könyvekről, az engem ért hatásról. Így került a karácsonyfa alá idén a háromból kettő.

A kettő közül pedig tegnap értem az egyiknek, Az utolsó reggel Párizsban című valóságos regénynek a végére. December 24-én leültem és csak ültem és olvastam. A könyv beszippantott. Felrázott, vagy inkább megrángatott. Mintegy rám kiáltva: Ébredj! Azóta is döbbenten állok a jelenség előtt. És a könyv visz. A gondolkodás, a megfogalmazás, a jó szöveg, a felépítés, szerkesztés. Nincs benne elakadás. (Talán egyszer jutott eszembe egy pillanatra, hogy ott írás közben valami lehetett, de azonnal léptem is tovább.) Tegnap pedig a végére értem. Fájt. Eszembe jutott, hogy azonnal újra kezdem az olvasást. Vacilláltam is rajta, de most már a kíváncsiság győzött... majd a Zarah után.

Nem ajánlom mindenkinek. De aki nyitott és jó könyvet akar olvasni és engedi magát beszippantani és nem egy szimpla kikapcsolódásra vágyik, annak érdemes beleolvasnia, hogy hasson. Elolvasnia, hogy vigye.