Egy nap (Szilágyi Zsófia rendezésével, 2018)

2018. november 12. - BartiMagdolna

Egy film, amit nem ajánlok megnézésre. Sőt, határozottan azt gondolom, hogy ne nézze meg senki, aki könnyed kikapcsolódásra, randihoz egy kis bemelegítő szórakozásra, izgalomra vágyik.

Ez a film teljesen másról szól.

(kép forrása: port.hu)

Nem számítok semmi váratlan fordulatra, mikor végre elhelyezkedek a nézőtéren. Pár perccel a kiírt kezdés előtt. Persze, nyugtattam magam sorban állás közben, úgysem akkor kezdik, úgyis még reklám...

De mégis... Nem szeretek sötétben botorkálva a helyemre csoszogni, és átmászni idegen embereken.

Lámpaoltás előtt beérek 1,5 perccel. Ledobom magam a székre, nem sok néző van. Korai az időpont, délelőtt 10 óra 20. A nézők 98%-a nő. (Nem akarok elgondolkodni a miérteken.) Ülök a székben, még gyorsan ránézek a telefonomra és leveszem a hangot. A rezgést hagyom. Szaporábban verő pulzusom, amit a sietés okozott, hogy időben ideérjek, lassan csillapodik. Indulnak a reklámok, előzetesek. 3-4 másik filmet is látok, ami érdekelne, próbálom megjegyezni őket: melyik mikor? Hová tudom betenni a naptárba, belefér-e? De a képek futnak tovább, a nézők is elcsendesednek, csak a tacos ropogása visszhangzik a teremben, valahonnan hátulról jön a hang.

Egy pillanatra még eszembe jut, hogy: biztos meg akarom én ezt most nézni? - mikor elkezdődik a film.
Anna, a főszereplő a fürdőszobában, az ajtó túloldalán zajló párbeszédet és beszűrődő hangokat hallgatja. Készülődik. Ez egy nem vidám készülődés. Látszik a az arcán a fáradt nyúzottság. Kitalálható a folytatás. Tapintható a feszültség.

Az első 5 perc után, eszembe jut egy 1982-es régi film Koltai Róberttel és Pogány Judittal a főszerepben: Panelkapcsolatok. Majd valamivel később egy másik kontextusban az 1980-as Fehér tenyér című film is. De nem viszem tovább a gondolatot, nehogy lemaradjak valami fontos részletről... de nincs olyan. A film viszi végig nagy zajjal, állandó rohanással a monotóniát. A változatlanság állandó változását. Nincs megállás.
A rendező egyfolytában mozgásban tartja a szereplőit, és vele a nézőt is, miközben egyre inkább érződik a nyomás, a feszültség, és várható a tragédia. A robbanás.

Egy újabb váltás, egy másik szűk hely. Egy újabb öltöző. Újabb öltözés. Ha lehet, még jobban szűkül a tér. A saját tér... Olyan nincs. Semmi sincs. Az összefüggő gondolatok is már csak nyomokban, ...ha még egyáltalán...

Múlik az idő, a fáradt dekoncentrált állapot már-már apátiába fordulna, de az ösztönrobot még dolgozik. Még...

Aztán nincs tovább. A filmnek egyszer csak vége. A megoldás... milyen megoldás? A rohanás megszakad, a feszültség még a levegőben...

Már a betűk mennek a vásznon. Fellélegzek. Érezhetően megkönnyebbül mindenki a nézőtéren. Valami hiányérzet marad talán, de senki sem akarja ezt tovább feszegetni.

A film színei végig azt a barnás, barnássárgás, régies hangulatot hozzák. Kicsit olyan mintha homályos, fény nélküli lenne végig a kép. A vágások jellemzően a szereplőkre, azon belül is az arcukra koncentrál. Kevés a távolság. De hogyan is lehetne, mikor a szereplők beszorulnak egy-egy szobába, terembe, sokszor az autóba, Nincs hely, nincs tér, ahova mehetnének, "menekülhetnének". Nincs más csak a befelé, az önmagukba és álarcuk mögé rejtőzés, amiből a szemek árulkodnak csak. Azok mesélik a valóságot.

Egy átlagos magyar valóságot...

Megkönnyebbülve lépek ki a vetítőteremből, az áruházba, a napfénybe. És szinte felszabadulok. Levegő. Szabad, friss levegő. Veszek valami csokisat kifelé menet, mert a csoki kell... Rutinosan ránézek a telefonomon az órára, és...