Anyák napja (2018) filmélmény

2019. április 18. - BartiMagdolna

Egy különös film, különleges élménnyel társítva.

Elindítottam a trailert, hallgattam a zenéjét, néztem a képeket, és folyamatosan azt éreztem, hogy nem, ez a film nem erről szól. Azután elolvastam a film leírását: "Francia, feliratos, dramatikus VÉGjáték...". Micsoda? - húztam fel a szemöldököm csodálkozva. VÉGjáték??? Elolvastam újra: VÉGjáték. Most már ráncoltam a szemöldököm. Nem, az nem lehet. Harmadszor futottam neki a dolognak, mikor már ezt olvastam: VÍGjáték. Ó! - csaptam a homlokomra. Értem már! De nem, mégsem értem. Lepörgettem újra az előzetest. A képek ellent mondtak a zenének. A képek mást sugalltak. A film végére kiderült számomra, hogy az első benyomásnál szerzett félreolvasás, a VÉGjáték, jobban illik a filmhez. Igaz, van egy-két komikusnak mondható jelenet, elhangzik egy-két viccesnek nevezhető mondat, de ezek inkább olyan "kínunkban már csak röhögünk" élethelyzetek, amikor a röhögés felszabadítja a régóta halmozódó, le nem vezetett feszültséget, és ami aztán egy kiadós bőgésbe megy át.
...

Anyák napja, lassan aktuális, gondoltam a vetítésre menet útközben, és ha ironikus akarnék lenni, még hozzágondolnám, hogy ez az utolsó nap a tavaszi szünet előtt. Közben megérkeztem, beültem a terembe és elkezdődött a film.

Ekkor már lehetett érezni, hogy nem lesz könnyű. Az első képek hangulata, a hatalmas óra, a hangok, mind-mind erre utaltak. Lassan indult. A képeken egymást váltották a szereplők, párhuzamosan több száll futott. Hirtelen csöppentem bele az életükbe, egy-egy párbeszéd közepébe. A benyomásokat, a következtetéseket, csak a képek alapján vonhattam le és találgathattam, vajon hogyan fog folytatódni. Túl sok minden történt és mégse történt semmi különös. Hétköznapi szereplők, hétköznapi helyzetekben. De érdemes volt kivárni a folytatást. A párhuzamos szereplők egyre több időt kaptak a vásznon külön-külön. Kezdett kibontakozni a személyes történetük, az életük. Az ebből adódó akár szakadéknyi különbségek. De volt valami közös. Mindannyian valakinek a gyerekei vagy szülei voltak. Az ezzel járó hétköznapi helyzetekkel, vélt vagy jogos feszültségekkel és felelősséggel. Mindenki, függetlenül attól, hogy elnök vagy épp örömlány.

Ahogy a film egyre mélyült, én is egyre mélyebbre kerültem. Éreztem, hogy egyre jobban nyom a felelősség, a világunkból adódó egyedüllét és a tökéletességre törekvő elvárások, amiket sokszor az ember, leginkább csak önmagával szemben támaszt.

- Egyszer tökéletes anyja leszek a leendő gyermekemnek.

Mindez azért, mert az ember anya lesz. Egyszer csak és visszafordíthatatlanul és végérvényesen. Nincs visszaút. Az újszülöttet odateszik az ember karjai közé és azt mondják: Gratulálunk anyuka! ... Így indul. És az anyuka fogja, nézi, még azt sem tudja éppen, hogy hány füle van, de már ő felel azért az apró életért. És ezt nem tanítják és nem lehet megtanulni sehol. Csak ott, onnantól éles helyzetben. Ahol, ha hibázom, nem tudom kiradírozni, csak remélni tudok...

- Érzi a bizonytalanságom.
- Te vagy az anyja! Ha tudna beszélni, azt mondaná: Nyugi, mama... szeretlek.

Itt, ekkor feloldódik az összes feszültség. Egy mondat, és fordul a film. Az idáig tartó több mint egy órás nyomás kienged, lassan szétfolyik.

Vége. Kimegyek a teremből, a moziból és a telefonom névjegyzékében görgetek...
"Mama"

....

ANYÁK NAPJA
Eredeti cím: LA FÉTE DES MÉRES
Francia, feliratos, dramatikus vígjáték, 103 perc
Rendező: Marie-Castille Mention-Schaar

Főszereplők: Audrey Fleurot, Clotilde Courau, Olivia Cote, Pascale Arbillot, Carmen Maura, Nicole Garcia & Vincent Dedienne

Bemutató: 2019. április 25.

Korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott

Szinopszis: Lehet színésznő, nővér, gyerekorvos, virágárus, pék, tanár, munkanélküli vagy akár maga a köztársasági elnök. Lehet jóindulatú, ügyetlen, túlterhelt, zsarnoki, kényeztető, szerető, törékeny, fegyelmezett vagy őrült. Lehet hiányzó vagy mindenütt jelen lévő. Még köztünk élő vagy már csak emlék. Lehetünk a fia vagy a lánya, történjen bármi, a gyereke maradunk. Vágyunk rá, hogy végre elengedjen minket és félünk, hogy egyszer elhagy bennünket.