Tudom, hogy ebben az online világban már ritkábban gondolkodunk kézzel fogható printekben, de azért ez még mindig rendszeresen előfordul, ha máshol nem legalább kiállítások, vásárok esetében. Ezzel kapcsolatos az alábbi rövid sztorim is.

Két németországi vásáron (Messe) dolgoztam ősszel. A 2018 Automechanika Frankfurt és az iba München-en raktunk össze standokat. Én dekoros-grafikusként vettem részt rajta. Egy ősdekorossal ketten kb. 70-100 nm printet toltunk fel a falakra.

Itt tapasztaltam azt, hogy a 2,5 m magas 4 m széles falra szánt printek (4 csík, 2,5x1 m + ráhagyás) pontosan, pöccre egymás folytatásai voltak. Ráfedés nélkül.
Mivel ez a történet földközelben zajlott, nem kellett közben nagyon küzdeni a magassággal, csak egy kis szobalétra hozta meg a dolog hangulatát, de azért keményen leizzadtunk.

Miért?

1. Fontos az illesztési sáv. A grafikus csinálja úgy a print csíkokat, hogy 1-2 cm fedés legyen (4 m magas printnél lehet picit nagyobb is akár). Ez azt jelenti, hogy a printek nem egymás folytatása pontosan, hanem a szélein egy csík ugyanaz a képrész, mint a mellette lévőnél. Egymásra kell ragasztani így a printek széleit. Miért célszerű? Így belefér 1-2 mm elcsúszás is akár, de könnyebb célon is tartani kasírozás közben. Ha pont illeszkednek a színes printek és úgy megy el az alja a más színű háttér kilátszik és élesen belevág a látványba. A betűk is sokkal pontosabban illeszthetők fedéssel. Létrán, rendes rálátás nélkül, néha 4-5 méter magasságban van esély a csúszásra.

2. És ne feledkezzünk meg a kifutóról sem. Az adott falmérethez képest a print rendszeresen nagyobb, szélesebb. Jó észben tartani a grafika tervezésénél, hogy a felesleg levágása a printek külső szélén történik, így oda vagy ahhoz közel lényeges elemet nem érdemes tenni.

----------

És tudod...

Gondolkodj képekben!

Gyere és kövesd az Instagram oldalamat is: Barti Magdolna (Látszol) Instagram

A mai napra néhány gyufacímke a Csepel Vas- és Fémművektől:

Az első csepeli  biciklik Weiss Manfréd nevéhez kötődnek, aki 1929-ben kezdett a készítésükkel foglalkozni.

A Csepel bicikligyár 1950-ben jött létre. Ekkor az új típusok között jelent meg a Robusta is, aminek a reklámja az alábbi gyufacímkén is látható. (A többi típus, ami sokak számára ismerős lehet: Túra, Mátra, Tihany, Karika, Toldi, Budapest.
Később a bicikligyár összeolvadt a ruhaipari gépgyárral és a varrógépgyárral és a rendszerváltásig így működött, amikor az amerikai Schwinn felvásárolta. (Forrás)

Az alábbi címkén már a Csepel Vas- és Fémművek  logója is fel van tüntetve a Csepel szó előtt, amit Tamássy Zoltán grafikus tervezett.

Ezek után pedig nem marad más hátra mint, bringára kapni a jó időben.

A korábbi gyufacímkés posztot láttad már? Nézd meg itt: SZIKRA

----------

És tudod...

Gondolkodj képekben!

Gyere és kövesd az Instagram oldalamat is: Barti Magdolna (Látszol) Instagram

Mondhatnám, hogy nosztalgiázom, de ez nem lenne igaz, mert ekkor még csak gondolatként sem léteztem. Hogy miért hozok ide mégis ilyen dolgokat, mint például a gyufacímkék, vagy egy korábbi bejegyzésemben a 85-ös bélyegek, vagy a KOH-I-NOOR ceruzák, esetleg a desszertes doboz 69-ből? Mert engem mindig izgalommal tölt el, ha látom azt is, hogy régen milyen grafikákat készítettek? Hogyan nézett ki a látvány akkoriban? És az, hogy utána körbenézek és gondolatban összehasonlítom a maival ezeket: változott vagy sem, és a változott vajon milyen irányba. Egyáltalán lehet e mindig újat és újat kitalálni, vagy csak ismételgeti magát mindig minden körforgásszerűen?

A gyufacímkék különösen izgalmasak. Gondolj bele! Egy 3,5x5 vagy 3x4 centiméteres felületre kell készíteni egy olyan képet, ami jól beazonosítható, felismerhető kell legyen. Ráadásul célja is van: cégreklám, nevelés, tájékoztatás. Ezeket át kell tudni adni egy ilyen kis felületen. És még vannak kötelező dolgok is, amiket minden egyes darabra rá kell írni, rá kell nyomni függetlenül attól, hogy milyen funkciót tölt be a címke. (Ugyanezért jó a bélyegeken is gondolkodni, bélyegre grafikát tervezni.)

De most álljon itt a ma is létező Szikra gyufagyár címkéi közül néhány a '60-as évekből.

 Találtam a témával kapcsolatban egy "retro" felvételt is:

Valamint, aki kíváncsi lenne a gyár történetére a következő két linken olvashat róla:

A szegedi gyufagyár másfél évszázada

125 éves a szegedi gyufagyártás

----------

Gondolkodj képekben!

Gyere és kövesd az Instagram oldalamat is: Barti Magdolna (Látszol) Instagram

A képek, hasonlóan a zenéhez az ösztönre, a tudatalattira, az érzelmekre hatnak először. Lehet egy dalnak bugyuta szövege, vagy szólhat olyan nyelven, amit életedben nem hallottál, a hozzá társuló dallam, hangszín, dal elmeséli, hogy miről szól. Mint ahogy a képeknél a szín a forma, a fény és az árnyék, a kompozíció. Csak hagyni kell hatni és érezni. Vagy még csak nem is kell hagyni sem.
A szöveg először az értelemhez, értelemnek szól. Az elmét, a gondolkodást veszi célba. Ha úgy tetszik kívülről hat befelé, míg az előzőek bentről kifelé igyekeznek tenni ugyanezt.

Milyen érdekes ez. Gondolj bele! Látsz egy képet, egy filmet. Mennyit változtak ezek is már, nem? A kezdet kezdetén némafilmek voltak. Ahol a testbeszéd, a mimika (arcjáték), a nagy gesztusok mennyire fontosak voltak ahhoz, hogy a néző megértse amit lát. Ugyanígy a színpadon is. A színészek elnagyolják a mozdulatokat, hogy a néző az utolsó sorban is lássa. Nyomatékosabbakká teszik a hangsúlyokat, hogy érezni, hallani lehessen hátul is.

Már egy jó ideje, mióta hangos, ráadásul színes filmek vannak nincs szükség ilyen kifejezőkészségre a színészek részéről. Más a divat. A hang és a szöveg a képpel együtt hatnak. Egymást segítik, jó esetben erősítik.
És ha belegondolsz, hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy valaki csendben maradjon. Hogy valaki erősebben hasson egy csenddel, mint sok más az üvöltéssel.
Az egyik kedvenc filmem ilyen szempontból A Játszó Nő. Hélene (Sandrine Bonnaire) és Kröger (Kevin Kline) párbeszéde a csendben, amikor egy mondatközi szünet többet mond, mint előtte tíz mondat. Ereje van.

(Forrás: Port.hu)

Itt a bemutatója:

Ami még a napokban jutott eszembe, hogy a film zenéje nekem Beetoven Silence művét hozza elő érzetre. A film legvégén pedig, amikor a nő egyedül áll egy tengerparti sziklaszirten és üvölt, akkor is ez a zene megy. Micsoda kontraszt. Nem tudom, mennyire tudatos ez a zeneszerzőtől vagy pusztán véletlen. Vagy én vagyok botfülű.

Visszakanyarodva a csend erejének gondolatához. A valós életben eddig, talán kettő ilyen emberrel találkoztam. Ha egy ilyen ember megjelenik, annak ereje van és azt mindenki érzi. Persze, van aki zavarba jön tőle, van aki hangosabban kezd kiabálni, olyan is van, aki elmenekül. Csak kevesek maradnak nyitottak. Nyugodt szinte senki. De mielőtt túlságosan filozófikus hangulatba kerülnék, térjünk vissza a képekhez.

Most, mikor csak az nem készít képet, aki nem akar, mennyire jó lenne, ha nem csak kattintgatás lenne, hanem egyre több kép készülne. Olyan igazi kép. Azt gondolom, hogy hatalmas felelőssége van a vállalkozóknak is. Ők használják leginkább a képeket olyan formában és céllal, hogy minél több emberhez eljusson. Hirdetéseket, szórólapokat, kiállítási kellékeket és még ezer millió dolgot tesznek mások elé. Sokszor felelőtlenül. Mert ha akarják, ha nem ezzel vizuálisan nem csak hatnak, de nevelnek is. Ha nem is tudatosan teszik, mégis van ilyen hatása is a dolognak.

És kikre hatnak legelőször, legerősebben? A fiatalokra, a gyerekekre. Azokra, akik még olvasni sem tudnak. Az összes pocsék, odahányt, átgondolatlan képpel. És a jól átgondolt, jól elkészített képekkel egyaránt.

Hatnak

... a gyerekekre. 

...

----------

Gondolkodj képekben!

Gyere és kövesd az Instagram oldalamat is: Barti Magdolna (Látszol) Instagram

Nagyon szeretem a Pixar filmeket. Ezen belül is mindig keresem az úgynevezett short-okat.

Te tudtad, hogy ezek a rövidfilmek kísérletezések? Az élvezeten túl azért is készülnek, hogy az addig használt, de már kevésnek tűnő megoldásokat, technikákat továbbfejlesszék, és mindezeket, ne a nagy filmek készítésénél kelljen kitalálni. Egy-egy ilyen játékos kísérlet költsége megközelíti a 2 millió dollárt. (Nos, igen... ki mennyit szán kísérletezésre, fejlesztésre.)

A rövidfilmeket az 1980-as években kezdték készíteni. Ezek első részei voltak a Luxo Jr., a Red álma.

 De 1989-ben leálltak a készítésükkel. Az ezekre szánt költséget inkább bevételt hozó reklámra és az éppen készülő nagyfilmre költötték.

Csak a Toy strory bemutatója után döntöttek ismét úgy, hogy megint eljött az ideje a rövidfilmek gyártásának. Ami most már nem csak a kísérletezésnek, de az új, kezdő rendezők számára is jó terepet biztosított, akik később, remények szerint, majd a nagyfilmeket is rendezik.

Így készült el  a Geri sakkozik, ami az 1998-ben bemutatott Egy bogár élete kísérőfilmje, és a második generációs rövidfilmek első darabja lett. Min akartak javítani? Az ember, az arc, a kéz, a haj, a bőr, a ruhák felületének kidolgozásán.

A kísérletezés és a tanulás mind jó cél volt, de két fő eredményt hoztak végül a rövidfilmek a Pixarnak. Az egyik, hogy egy plusz bónuszként fogadták a mozilátogatók a nagyfilmek előtt. Ez egy külső eredmény. A másik pedig egy belső, a stáb felé közvetített üzenet, hogy a Pixarnak igenis fontos a művészet. Mivel ezeknek a filmeknek nincs kereskedelmi értékük, így azokat az alapértékeket testesíti meg, amiért az egész Pixar létrejött.

Szerintem mindenképp érdemes volt újra elkezdeni.

Végül egy kis összefoglaló a Pixar filmekről:

És az egyik kedvenc rövidfilmem: 

 ----------

És tudod...

Gondolkodj képekben!

Gyere és kövesd az Instagram oldalamat is: Barti Magdolna (Látszol) Instagram

Talán többen emlékeznek az elefántokra, amik 2009-ben hosszabb ideig álltak végig kiállítva az Andrássy úton és az 56-osok terén. Most nem a projekt eredményességéről szeretnék beszélni itt (erre nincs is rálátásom), inkább csak pár gondolat a készülés élményéről, az általam készített elefánttal kapcsolatban.

Egy pályázat keretében lehetett tervet küldeni rá. Viszonylag gyors határidővel, ha jól emlékszem, a megkeresés után egy-két napos volt talán. A rövid határidő és az, hogy az akkor írt diplomamunkám témája szorosan kapcsolódott a gyerekekhez, meghatározta a témámat. Ha úgy tetszik egy "aranyos és cuki" kölyökelefánt lett belőle, pizsamában, aki már várja az esti mesét. Nem volt benne művészi túlgondolás, egy gyerekek számára kedves dolgot akartam csinálni. Amikor pedig elmentem megnézni, azt tapasztaltam, hogy sikerült is, mert egy óvodától nem messze állították ki és az arra járó gyerekeknek nagyon tetszett. Már messziről örültek neki és közelebbről is meg akarták nézni, fel akartak mászni rá. Jó volt látni. Úgy éreztem, megérte foglalkozni vele.

De a készítésről akartam írni. Nagy izgalom volt számomra ez a feladat. Teljesen megilletődve érkeztem a helyszínre az első napon. Tél vége felé volt, kint már kezdett melegedni a nap. Már el lehetett mondani róla, hogy nem csak fényt, de meleget is adott időként. Azonban ez a készítés helyszínére nem volt igaz. A Vörösmarty téren az egyik régi, akkoriban felújításra váró épület földszintje volt berendezve erre a célra. Az elefántok ott sorakoztak végig a nagy teremben és dermedten várták, hogy fessenek rájuk.

Szürreális volt az a félhomály, az utcai hőmérsékletnél jóval hidegebb levegő (amit, én olyan -2 - +4 közé saccoltam) és a kongó csend. Az első nap megrázó volt. Pár óra után már annyira át voltam fagyva, hogy nem bírtam rendesen fogni az ecsetet a kezemben. Igaz, hogy gázzal működő melegítő valamik lettek később, de inkább voltak büdösek, mint melegek, így nem használtam őket. Az első néhány óra után, mikor újra kiléptem az utcára a napsütésbe, azonnal elkezdtem olvadni a kinti kb. tíz fok, szinte nyári melegnek tűnt a benti levegő után.

Másnap már több réteg ruhával felszerelkezve érkeztem, ez javította kicsit a komfortérzetemet, de túl sok ideig ez sem volt elég. A megoldást a mozgás jelentette végül, a hajolás, a guggolás, a mászkálás festés közben.

A festéket nem ismertem előtte, amit ott adtak, ezért menet közben derült ki, hogy az egyes színeket többszörösen kell felvinni, persze úgy, hogy előtte meg kellett várni a száradást. Az is egy izgalmas kérdés volt, hogy mennyire fedi az egyik szín a másikat?

Ez utóbbi akkor vált még izgalmasabbá, mikor egyik reggel arra érkeztem, hogy az elefántom nem úgy áll, ahogy hagytam, ez még a kisebbik izgalom volt. A nagyobbikat az jelentette, hogy valaki, a már festett sárga részen, nyomot hagyott fekete festékkel.

Így az egész felületet, ami ahhoz a részhez tartozott újra kellett festenem, több réteggel, száradási időkkel, hogy az a lyuk ne legyen feltűnő.

Végül azért elkészült, talán tíz napot adtak rá, hogy kész legyen. Az utolsó napon mikor kiléptem a kapun és otthagytam, kicsit aggódva, még szomorkodtam is, hogy vége lett.

A megmaradt elefántok a parádé után többször költöztek, először egy üzletközpontba (itt találkoztam is többel), végül pedig a Hungexpo területére. Ez utóbbit egy ismerősöm mesélte, aki arra járt.

 ----------

Gondolkodj képekben!

Gyere és kövesd az Instagram oldalamat is: Barti Magdolna (Látszol) Instagram