Egy régi, kedves projektem legújabb darabja :)

Az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozat következő részét Rudolf Anicával az Új Művészet egyik főszerkesztőjével készítettem.

(A fotót készítette: Balázs Péter)

Barti Magdolna: Biztos sokszor megkérdezték Mi az Ars poeticád, ha van ilyen egyáltalán? Mi az amit követsz, ami számodra igazán fontos a szakmai életedben, ami esetleg a magánéletben is irányt ad?

Rudolf Anica: Hát, ezen nagyon erősen el kellett gondolkodnom. Talán az, hogy lehetetlen helyzetek nem léteznek. Az évtizedek alatt mind a munkában, mind a magánéletben olyan események történtek velem, amelyeket jó szívvel, lelkiismeret-furdalás nélkül fel lehetett volna adni, de valahogy nekem ez nem megy. Nem érdememként mondom ezt, hanem egyszerűen így működöm: folyamatosan keresem a megoldásokat, és addig spekulálok, variálok, amíg ki nem alakulnak a dolgok. Persze belefáradok időnként, de aztán újra felállok.

B. M.: Miért a művészet?

Rudolf Anica: A családban sok a művész, építész, így már gyerekkoromtól fogva érdekelt a képzőművészet, az építészet, a lakberendezés, a régi tárgyak. A szüleim egy időben antikvitással foglalkoztak - eleinte hobbiból, majd üzletszerűen -, így mindig rengeteg régi bútor, porcelán és dísztárgy vett körül. Pécsi vagyok, a Zsolnay eozin meghatározó emlékem a városból: mindig lenyűgözött a szökőkút, a postapalota tetőfedése, a porcelánok. A szüleim háza, amely jó sokáig épült, szintén meghatározó emlékem, mert nagyon különleges épület a pécsi domboldalon. Egyfelől belesimul a tájba, de meg is határozza a környezetét. Mégis elsősorban az irodalom érdekelt. Bölcsészkarra, magyar-filozófia szakra jártam, és részt vettem kreatívírás-kurzusokon. Sokat írtam - de csak magamnak, az asztalfióknak. Azután könyvkiadóban dolgoztam szerkesztőként, végül az Új Művészet folyóirathoz kerültem - kezdetben korrektorként, majd olvasószerkesztő lettem. Tizenhetedik éve dolgozom a lapnál, jelenleg vezető szerkesztő vagyok, de a szövegektől ma sem szakadtam el, minden cikket elolvasok, stilizálok, javítom a kisebb-nagyobb hibákat.

B. M.: Az Új Művészet folyóirat vezető szerkesztőjeként bizonyára te is sokszor szembesülsz olyan nehézségekkel, amik a nyomtatott folyóirat létezését fenyegetik. Már hosszú ideje szerkesztitek az online változatot is, de a kettő funkciójukból adódóan nem fedi egymást teljes mértékben, bár vannak kapcsolódó pontok, átfedések. Hogyan látod a print jövőjét, fontosságát, célját? Mit gondolsz, miért fontos, hogy ebben a formában is megjelenjetek? Erősíti vagy kiegészíti egymást a két forma (online és offline)? Hogyan használjátok őket?

Rudolf Anica: Ez a kérdés sokakban felmerül, de vallom - és nemcsak én, hanem a szcénában dolgozó kollégák is -, hogy a vizuális kultúrában a print nélkülözhetetlen. Más minőséget képvisel egyfelől a kialakítása, a megjelenése miatt, másfelől a maradandósága okán. Kijelenthetjük, hogy kulturális közfeladatot látunk el azzal, hogy a vizuális kultúráról tudósítunk: folyamatosan követjük a képzőművészeti világ eseményeit, trendjeit, aktuális problémáit, és egyúttal raktározunk, dokumentálunk, archívumot építünk, aminek az eredménye ott van sokak könyvespolcán, de a könyvtárakban is, és természetesen elérhető letölthető formában a saját archívumunkban vagy az Arcanumon. Mindez online is megvalósulhat, de az teljesen más minőség és funkció. Az online, akármilyen furcsa is, de mulandóbb. Gondolj csak az Artportal szomorú megszűnésére! Három évtized munkája nem elérhető, és ki tudja, az lesz-e valaha. Nem beszélve arról, hogy egy online archívumot fenntartani is pénzbe kerül, tehát ha megszűnnénk, márpedig ez mindig ott lebeg a fejünk felett, nem lenne gazdája annak a szervernek, amin az Új Művészet Online ma megtalálható. És erre pillanatnyilag nincs megoldás. Egyébként pedig, természetesen összefüggnek tartalmilag a felületeink, és ki is egészítik egymást. Az online-on azért zömmel rövidebb cikkek, hírek kapnak helyet minél több képpel, és a printbe szánjuk a veretesebb, mélyebb, átgondoltabban szerkesztett anyagokat. Tehát a printnek még mindig nagyobb a becsülete a mi világunkban, és ezt látom a fiataloknál is. Ahogyan sokan elkezdtek érdeklődni az analóg iránt, úgy a papír is újra többeket vonz. Az más kérdés, hogy jóval drágább előállítani, a pályázati források pedig mostanra szinte teljesen elapadtak...

B. M.: Emberekkel, ráadásul művész emberekkel együtt dolgozni mindig okozhat meglepetést, hozhat váratlan helyzetet. Van esetleg egy példád ilyen esetre? Ahol valami komikus vagy nehéz helyzet állt elő és az első ledöbbenés után mégis sikerült megoldani?

Rudolf Anica: Mindig vannak olyanok, akik rosszat feltételeznek, sőt rossz hírét keltik az embernek alaptalanul. Ilyesmiből több is kijutott az évek során, de ezeket igyekszem humorral és jótékony feledéssel elintézni. Nem tartogatom a rossz élményeket. És persze vicces helyzetek is adódtak, például amikor fejjel lefelé került be a lapba egy Hencze Tamás-reprodukció, vagy amikor a címlapon Sturcz János nevét véletlenül Struczként szerepeltettük... Ezekre büszke nem vagyok, de szerencsére senki nem sértődött meg.

B. M.: Mik a terveid a közeljövőt tekintve? Vagy van-e olyan nagy álmod, aminek a megvalósításába mostanában kezdesz bele és megosztható?

Rudolf Anica: Biztosan tudod, hogy az Új Művészet három éve nyitott egy helyet, a Szerkesztőséget, amely számos eseménynek - kiállításoknak, szobaszínháznak, zenei performanszoknak, beszélgetéseknek - ad helyet. Ezzel a projekttel nagyon sok a dolog, és bevallom, az utóbbi években leépült-leépített kultúrafinanszírozás (ami, remélem, hamarosan gördülékenyebben fog működni) eléggé megnehezíti a helyzetet - főleg, hogy szinte egyedül maradtam erre a feladatra. Mindenesetre, még várakozó állásponton vagyok, és ahogy ismerem magam, még nem fogom feladni. De vannak titkos vágyaim, például elkezdtem egy regényt írni, és nagyon remélem, hogy be is fejezem. Ha pedig az Új Művészetnek mégis át kellene alakulnia, vagy ne adj Isten be kellene fejeznünk a működtetését, akkor szívem szerint nyitnék egy amolyan "kultúrpincét" a lakóhelyemen, Budakeszin, vagy valami olyan lokális kultúrprojektbe vágnék, aminek a városkám hasznát veszi.

Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:

Gondolkodj képekben!

Kit ért már bántalmazás? Egyáltalán, kinek mit jelent a bántalmazás? Van-e megoldás a csökkentésére?

Ebben a témában készítek tanulmányt, aminek az egyik kiinduló pontja ez a kérdőív.

Segíts, azzal, hogy kitöltöd a következő - összesen 15 kérdésből álló - anonim kérdőívet a témában: SEGÍTEK, KITÖLTÖM A KÉRDŐÍVET (kattints)

(A kép AI-val készült.)

Az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozat következő részét Szurcsik József képzőművésszel készítettem (Munkácsy-díjas, Érdemes Művész).

(A fotót készítette: Váradi Levente, a Kult18 engedélyével felhasználva)

Barti Magdolna: Biztos sokszor megkérdezték már, de én mégis ezzel indítanám az interjút. Művészcsaládból származol, édesapád Szurcsik János festőművész és édesanyád Sárkány Anna festő és gobelinművész. Ez azt is jelentette gondolom, hogy már egészen pici korodtól fogva művészettel, művészekkel voltál körülvéve. Nem volt ez nyomasztó? Esetleg voltak elvárások feléd e miatt? Vagy egyszerűen ez volt a természetes és fel sem merült, hogy más pályát válassz a művészi helyett?

Szurcsik József: Valóban, ez egy gyakran felmerülő kérdés, de örömmel beszélek róla, mert meghatározó része az életemnek. A művészcsaládba-születés számomra sosem volt nyomasztó, sokkal inkább egy nagyon természetes közeg, egyfajta otthonos létezés. Kiskoromtól fogva a festék, a vászon, a különböző szakmai anyagok illata lengte körül a házat, a beszélgetések a művészetről, kiállításokról szóltak. Ez volt a normalitás. Nem emlékszem, hogy lettek volna konkrét, kimondott elvárások, hogy nekem is művésznek kellene lennem. Sokkal inkább egyfajta inspiráló jelenlét volt a szüleim munkája. Láttam, ahogy alkotnak, ahogy a művészet áthatja a mindennapjaikat, és ez a szenvedély magával ragadott. Természetesen adódtak olyan pillanatok, amikor felmerülhetett a kérdés, hogy nem választok-e más utat, hiszen minden gyerek keresi a saját identitását. De őszintén szólva, sosem éreztem azt, hogy valami ellen lázadnom kellene. A vonzás erősebb volt az alkotói út felé. Egyszerűen belesimultam ebbe a világba, és idővel rájöttem, hogy ez az én utam is. Inkább egy örökségként, egy felkínált lehetőségként éltem meg, semmint teherként.

B.M.: A Képzőművészeti Főiskola (ma már Egyetem - MKE), milyen hatással volt rád? Van-e olyan "Aha-élmény", ami ott ért vagy aminek az irányába a Főiskola indított el és még ma is hatással van rád? 

Szurcsik József: A Képzőművészeti Főiskola, a mai Egyetem évei kulcsfontosságúak voltak a fejlődésemben. Gyakorlatilag ez volt az a hely, ahol a művészi identitásom igazán formálódni kezdett. Habár a családi háttérből hoztam a művészet szeretetét és az alapokat, az MKE-n találkoztam először a professzionális műhelyekben a legkülönbözőbb eljárásokkal egyidejűleg, az eltérő szemléletű kritikus gondolkodás sokféleségével és a módszeres alkotás fegyelmével.

Nem feltétlenül egyetlen, nagy "Aha-élmény" volt, inkább egy folyamatos ráébredések sorozata. Talán a legfontosabb az volt, hogy ott tanultam meg igazán, hogy a művészet nem csupán vágy és ihlet kérdése, hanem kemény munka, kitartás, állandó önreflexió és a saját hang megtalálásának folyamata. Megértettem, hogy a tradíciók ismerete elengedhetetlen, de ahhoz, hogy valami újat, valami személyeset hozzak létre, tudnom kell áthágni, újraértelmezni a szabályokat. Ez a vágy a mai napig elkísér: a folyamatos kísérletezésre, az új anyagok és technikák felfedezésére való nyitottságra. A Főiskola megtanított arra, hogy merjem megkérdőjelezni a dolgokat, és hogy a művészeten keresztül beszéljek arról, ami bennem van, a saját magam módján – és, ha van ilyen, akkor a saját vizuális nyelvemen. Ez a belső szabadság és a kifejezés iránti elkötelezettség, amit ott kaptam, ma is a munkám alapja.

B.M.: Azt hiszem, mondhatjuk azt, hogy műveid központi témája az ember. Miért? Hogyan alakult ez ki? Tudatos döntés volt? Van ezzel kapcsolatban valami ars poeticád?

Szurcsik József: Valóban, ha egyetlen szóval kellene összefoglalnom, mi a központi témám, akkor az az ember lenne. De nem csupán az emberi forma, hanem az emberi létezés, a belső küzdelmek, a kapcsolatok, az egyedüllét, a létbe vetettség és a transzcendencia keresése. Ez nem egy hirtelen, tudatos döntés volt a pályám elején, sokkal inkább egy folyamat eredménye, egy belső parancs, ami évről évre mélyült. Mindig is az a vágy hajtott, hogy megértsem és megjelenítsem az emberi állapot összetettségét. A figurális ábrázolás számomra a legközvetlenebb és legexpresszívebb eszköz ehhez. Az absztrakció helyett mindig is az a közvetlen dialógus érdekelt, amit az emberi alakkal lehet teremteni a képen.

Ha van ars poeticám ezzel kapcsolatban, akkor talán az, hogy alkotói célom az emberi lélek és a lét mélységeinek feltárása, ám sosem ítélkezve, hanem kizárólag mély empátiával.

Gyakran tűnhet groteszknek vagy abszurdnak, netán éppen fájdalmasnak az a képi kifejezés, amivel dolgozom. De ezt én nem szeretném elkerülni. Azt hiszem, az emberi test – és benne a lélek – az a közeg, ahol a legnagyobb drámák és a legnagyobb csodák történnek. A külső világra való reakcióink, a belső világunk rezdülései – ezek a dolgok foglalkoztatnak a leginkább. A célom az, hogy a néző felismerjen valamit önmagából, a saját létkérdéseiből és elgondolkozzon azon, ki is ő valójában ebben a nagy, zajos világban.

B.M.: Van olyan, aki az ihletre vár, ahhoz, hogy alkosson. De mi a helyzet akkor, ha nem jön? Van-e olyan egyáltalán, hogy ihlet? Te hogyan alkotsz? Hogyan készül egy festményed?

Szurcsik József: Az "ihlet" egy érdekes, és talán sokszor félreértelmezett fogalom. Azt gondolom, az a romantikus elképzelés, hogy a művész a karosszékben ülve várja a múzsa csókját - ami aztán áttörést hoz, nem feltétlenül fedi a valóságot. Számomra az ihlet inkább egyfajta állandó készenlétet jelent. Egy állapotot, amikor nyitott vagyok a világ jeleire, a bennem és körülöttem zajló folyamatokra. Sokszor egy érzés, egy gondolat, egy hirtelen felvillanó kép az, ami elindít. De mi van akkor, ha nem jön? Nos, akkor is dolgozni kell.

Picasso mondta, hogy "az ihlet létezik, de dolgozni kell, hogy megtaláljon".

Ez nagyon igaz. Az alkotás számomra egy napi munka, egy fegyelmezett folyamat. Még ha nem is érzem a "szárnyakat" akkor is ott vagyok a műteremben, kísérletezem, rajzolok, gondolkodom. Sokszor éppen a munka, a csinálás közben jön meg az, amit ihletnek nevezünk. A problémafelvetés, a megoldás keresése, a kísérletezés is inspiráló tud lenni.Hogyan készül egy festményem? Nincs egyetlen recept. Gyakran az agyamban kezdem. Egy gondolat, egy koncepció, ami napokig, hetekig érlelődik. Ezután jönnek a vázlatok, rajzok, kollázsok, amikkel keresem a formát, a kompozíciót, a hangulatot. Sokszor – vagy inkább mindig - a rajz a kiindulópont. Aztán jön a festés maga, ami egy nagyon intuitív és fizikai folyamat. Rétegeket építek, bontok, kísérletezem az anyagokkal, a színekkel, a felületekkel. A végeredmény sosem azonos az eredeti elképzeléssel, mindig van benne valami váratlan fordulat, ami a folyamat során adódik. Ez a dialógus a festékkel, a vászonnal, a véletlennel, ez teszi izgalmassá és élővé az alkotást.

B.M.: Elég sok a pályaelhagyó és viszonylag kevés az olyan alkotó, aki csupán alkotásainak eladásából tudja fenntartani magát. Milyen tanácsot tudnál adni a fiatal művészeknek?

Szurcsik József: Ez egy nagyon égető és őszinte kérdés, amivel minden fiatal alkotónak szembe kell néznie. Valóban, a művészi pálya ritkán jár együtt anyagi biztonsággal, ezért sokan feladják, mert egyszerűen nem tudják fenntartani magukat. Nincs rá egyetlen, varázslatos recept, de néhány gondolatot megosztanék, ami talán segíthet.
Először is, a kitartás és a hűség önmagadhoz alapvető kell, hogy legyen. Ha valaki valóban a művészetre született, és ez az, ami élteti, akkor nem szabad feladnia, még a legnagyobb nehézségek idején sem. Az alkotás iránti szenvedélynek kell a hajtóerőnek lennie. Másodszor, fontos a realitásérzék. Kezdetben kevesen tudnak kizárólag a művészetükből megélni. Ezért érdemes nyitottnak lenni más, kiegészítő tevékenységekre is, amelyek anyagi biztonságot nyújtanak, de lehetővé teszik az alkotásra szánt időt és energiát. Legyen szó tanításról, grafikai munkákról, vagy bármi másról, ami nem szív el minden kreatív energiát. Ez nem kompromisszum, hanem egyfajta "túlélési stratégia" lehet. Harmadszor, a szakmai hálózatépítés és a láthatóság kulcsfontosságú. Járjanak kiállításokra, ismerkedjenek meg galériásokkal, kurátorokkal, más művészekkel. Használják ki a digitális platformokat a bemutatkozásra, de ne csak online létezzenek. A személyes kapcsolatok erejét nem lehet és nem is szabad alábecsülni. Negyedszer, fejlődni, tanulni folyamatosan! Ne ragadjanak le egy ponton. Kísérletezzenek, legyenek nyitottak az új irányzatokra, de közben találják meg és mélyítsék el a saját egyedi hangjukat. Végül, de nem utolsósorban, higgyenek magukban és abban, amit csinálnak! A művészet egy hosszú távú maraton, nem sprint. Lesznek nehéz időszakok, kételyek, de ha a belső elhivatottság erős, akkor érdemes ezen az úton maradni. A siker nem csak anyagi természetű lehet; az, ha az ember megvalósíthatja önmagát, és alkothat, az már önmagában hatalmas érték.

Egy művésznek pályafutása során sok kihívással szembe kell néznie. Viszont van egy tényező, amire nem, vagy csak nagyon nehezen lehet felkészülni, ez pedig a siker. A siker pozitív, „napos” oldala csupa báj és kellem, ám a nagyobbik térfélen, vagyis az árnyoldalon sajnos a siker kéz a kézben jár az irigységgel, ami menthetetlenül, szinte drámai mélységekig képes beletaposni a művész lelkébe.

Igen, bizony, ha egy képzőművész sikeressé válik, rövid időn belül kivívja magának sokak irigységét. Ez egy nagyon nehéz és gyakran fájdalmas kérdés, amivel sajnos a sikeres alkotók szembesülni kényszerülnek. Az irigység és a szakmai féltékenység sajnos velejárója lehet annak, ha valaki kiemelkedővé válik, és ez különösen igaz a művészeti szférára, ahol a szubjektív értékítélet, az elismerés és a piac is nagy szerepet játszik. De mit kezdhet ezzel egy alkotó ember? Hogyan kell viszonyulnia egy művésznek a féltékeny, irigység alapú kirekesztéshez?

1. Tudatosítás és elfogadás: Először is, fontos tudatosítani, hogy az irigység gyakran nem rólunk szól, hanem az irigykedő személy saját belső bizonytalanságaiból, frusztrációiból fakad. Ez nem jelenti azt, hogy kellemes, de segít kívülről szemlélni a jelenséget. El kell fogadni, hogy ez a siker velejárója lehet, anélkül, hogy hagynánk, hogy felemésszen minket.
   
2. Fókusz a saját útra: A legfontosabb, hogy az alkotó továbbra is a saját munkájára, a belső késztetéseire és a fejlődésére fókuszáljon. Az irigység gyakran elvonja az energiát, de ezt nem szabad hagyni. A művésznek a saját belső hangjára kell hallgatnia, és nem arra, ami kívülről érkezik, legyen az dicséret vagy kritika (főleg, ha az utóbbi rosszindulatú).
   
3. Professzionalizmus megőrzése: Még ha személyes támadásnak is érződik a kirekesztés, fontos megőrizni a professzionalizmust. Nem szabad belemenni a "sárdobálásba" olyan vitákba, amelyek csak rontanak a helyzeten és hitelességen. A munka, az alkotás minősége a legjobb válasz.
   
4. Kommunikáció (óvatosan): Bizonyos esetekben, ha a kirekesztés vagy a féltékenység már akadályozza a szakmai működést, érdemes lehet higgadtan és racionálisan kommunikálni az érintettekkel. De ez nagyon érzékeny terület, és mérlegelni kell, hogy az adott szituációban ez mennyire vezet eredményre. 
5. A támogató közeg szerepe: Fontos, hogy az alkotónak legyen egy támogató közege: barátok, család, más művészek, akikkel meg tudja beszélni a felmerülő problémákat, és akik megerősítik a saját értékében. Ez segít elviselni a külső nyomást.
   
6. A kritika megkülönböztetése: Különbséget kell tenni az építő jellegű, szakmai kritika és a puszta irigységből fakadó, romboló megjegyzések között. Az előbbi segíthet a fejlődésben, az utóbbi csak árt. Meg kell tanulni kiszűrni a zajt.

Összességében egy művésznek erős belső tartásra van szüksége, hogy ne engedje, hogy a külső negatív energiák eltérítsék a saját útjáról. A legfontosabb, hogy az alkotás öröme, a belső kényszer és a művészet iránti elhivatottság maradjon az első. A munka maga a legjobb válasz minden irigységre.

Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:

És hamarosan jönnek az újabbak is.

Gondolkodj képekben!

Az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozat következő része, rendhagyó az eddigiekhez képest. Most Kolláth Mariannt a Kreatív Iskola igazgatóját kérdeztem az iskolájukról, munkájukról.

B. M.: Miért van szükség arra, hogy egy maréknyi szülő arra szánja el magát, hogy saját iskolát csináljon?

Kolláth Mariann: A szülők egy része úgy érezte, egy hagyományos módon működő iskolában gyermeke nem kapná meg azt a figyelmet, amit egy kis létszámú osztályokat működtető, a személyiséget támogató, elfogadó, befogadó légkörben igen. Az óvodánk ilyen, ezért az oda járó szülők kezdeményezésére született meg a Kreatív Iskola.

B. M.: Erről nekem rögtön a Montessori vagy a Waldorf iskolák jutnak eszembe, ahol a szülők szerepe szintén nagyon fontos az az intézmények életében. A közösség építésére ti is nagy hangsúlyt fektettek és az oktatás sem teljesen úgy történik, mint egy állami iskolában. A Kreatív Iskola valahol a hagyományos és a fent említettek között helyezkedik el. Mesélnél erről?

Kolláth Mariann: Iskolánk a NAT-ot követve, de olykor alternatív módszerekkel tanít/nevel. A projekt, a csoportmunka és a differenciálás talán a 3 legfontosabb alapelv, amit a tanítás-tanulás folyamatából kiemelnék, mint a Kreatív módszertani alpkövei. De! A legfontosabb a létszám, és az, hogy egyre jobban figyelünk a csoportok összetételére. Nagyon fontos és mi hiszünk benne, hogy jó iskola csak a gyermek-szülő-pedagógus szoros együttműködésével valósulhat meg. Minden döntésünk mögött elsősorban a gyermek és a családok érdekeit tartjuk szem előtt. A folyamatos kommunikáció és élő kapcsolatok pedig ennek elengedhetetlen építőköve.

B. M.: A köztudatban is egyre gyakrabban előforduló téma a Sajátos Nevelési Igényű (SNI) gyermekek oktatása. Ennek megoldása még nagyon gyerekcipőben jár nálunk. Talán azt is mondhatnám, hogy még a "tagadás" stádiumában járunk. Az emberek nagy része próbálja elbagatellizálni az ezzel kapcsolatban felmerülő problémákat. Te hogyan látod ezt? Tudom, hogy ti kifejezetten fontosnak tartjátok az ilyen nehézségekkel küzdő gyermekek segítését.

Kolláth Mariann:

Minden gyermek értékes és mindenki jó valamiben. Ezt meg kell keresni ezt kell erősíteni. Ez csak együtt, a családokkal lehetséges.

Folyamatosan meglep bennünket is, hogy mennyire kevesen tájékozottak SNI, BTMN témában, pedig napjainkra elég nagy nyilvánosságot kap az autizmus vagy bármilyen tanulási nehézség, pl a diszek (diszgráfia, lexia és calculia). Mégis, csak egy réteg, általában az érintett szülök azok, akik rendelkeznek valamiféle tudással a témában. Súlyos probléma még, ami viszont kevés figyelmet kap, a felnövekvő generációk mentális, pszichés állapota, ami egyre lesúlytóbb képet mutat. Rengeteg a szorongó, a covid, az iskola vagy a család által lelkileg sérült gyermek. Az ő ellátásuk nem megoldott, várom a krízist. Sajnos. Bármely esetben az integráció vagy szebben inkluzív nevelés sarokpontja újra a létszám és a megfelelő szakembergárda, illetve az egyensúly. Integrálható gyermekeket - rendelkezzenek bármilyen nehézséggel is -, nem szabad túlsúlyba helyezni egy osztályban, mert az az inklúzió rovására megy. Fontos lenne a megfelelő szakember és tanárképzés illetve a létszámok átgondolása, bármely iskolatípusban.

Gyakran hallom mostanában: "A nem tipikus fejlődésű gyermek az új tipikus..."

B. M.: Mi az a legjobb dolog, amit kiemelnél az iskola életéből?

Kolláth Mariann: Csapatmunka. Gyerekek-szülők-pedagógusok összhangja.

B. M.: Vannak-e új terveitek (amit el szabad árulni)? Szeretnétek-e esetleg gimnáziumot vagy szakgimnáziumot is indítani a közeljövőben?

Kolláth Mariann: Sajnos a jelenlegi oktatáspolitikai helyzet nem kedvez az általános gimnáziumi képzés elindításának, pedig a szakembergárdánk adott hozzá. Szakgimnáziumot semmiképp sem szeretnénk indítani. Gondolkodunk egy olyan fejlesztőházon, ahol a Kreatív módszereket adnánk tovább érdeklődő kollégáinknak, illetve autizmus specifikus mozgásos, érzékszervi, művészeti foglalkozásokat is tartanánk, esetleg diagnosztizálnánk.

Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:

És hamarosan jönnek az újabbak is.

Gondolkodj képekben!

2015. március 6-án nyitottam meg Ország László képzőművész Monitor scan című kiállítását a MET Galériában. Bár már előtte is részt vettem kurátorként és megnyitóként más kiállítások életében, mégis ez az a kiállítás, ahonnan az ilyen szakmai irányultságomat számítom.

Amit lehet, hogy az utcáról betévedő látogató nem gondol, hogy egy kis galéria, kiállítóhely esetében egy kiállítás kurátorának a feladata nem csak annyiból áll, hogy az alkotásokat kiválassza, de komoly szervezői, adminisztrációs és akár - tériszonyosoknak kevésbé jó hír -, három - négy méter magasságban egyensúlyozós képességeket is igényel. (Milyen illúzió olyankor a létra tetejébe kapaszkodni, nem?)

De térjünk vissza a 10 évvel ezelőtti kiállítás rendezéséhez. Kis méretű galériában különösen fontos, hogy az alkotások egymáshoz képest hol és hogyan helyezkednek el. Az egész anyag összhangja és képek / alkotások egymás mellettisége nem csak a kiállítótérbe belépő nézőt befolyásolja, de plusz jelentést is adhat a kiállítás anyagának. Vagy, ami a legrosszabb, hogy a képek elnyomják, "kioltják" egymást és "bedöglenek". Ez utóbbi pedig az egész kiállítást tönkre teheti.

A Monitor Scan esetében már majdnem kész volt a sorrend. A képek többsége csak az installálásra várt, de egy képpel nem boldogultam. Egynek nem találtam a helyét. Ekkor HAász Ágnes a Magyar Elektrográfiai Társaság elnöke odalépett a képek mellé, rájuk nézett, aztán lehajolt és kettőt megcserélt. Fél percébe sem került a művelet, amivel megoldotta azt, amivel én már több, mint 20 perce szenvedtem. Ez volt az a pillanat, amikor azt éreztem, hogy: Na!

A kurátor egy olyan személy, aki egy múzeumban, galériában vagy egyéb kulturális intézményben felelős a kiállítások és a gyűjtemények összeállításáért, rendezéséért és bemutatásáért. (Forrás és bővebb információ.)

Ekkor kezdtem igazán komolyan venni a rendezést. És azóta, amikor kiállítást rendezek, ez mindig eszembe jut.

Gondolatmenetem zárásaképp most két művészt emelnék ki, akikkel már volt alkalmam együtt dolgozni. Az egyik drMáriás . Számára egy önálló kiállítást kellett installálnom. Teljesen szabad kezet kaptam mind megoldásilag, mind sorrend kialakításában. Mivel viszonylag gyorsan kellett megoldani a dolgokat, szinte egyik napról a másikra, nem volt lehetőség időhúzásra. Ezért izgultam, hogy vajon mit fog majd hozzá szólni? Fel is tettem a kérdést, még a koncert előtt:

- És milyen lett a kiállítás? - kérdeztem. - Áll. - felelte drMáriás.

Ez a válasz az, amire mondhatjuk, hogy olyan drMáriás. 

Másik művész, akit azt hiszem sokan ismernek: Szurcsik József. Amellett, hogy képei hatással vannak rám, ő, az egyik olyan művész, akivel a közös munka mindig tiszteletet és korrektséget is jelent. Gondolok itt olyan apróságokra, hogy késés esetén időben jelez, felhív. Nem várunk órákig feleslegesen. A megbeszéltek szerint folyik a munka. Teljesen emberi módon lehet vele beszélgetni a munkáiról, szakmai gondolatokról.

És amiért roppant hálás vagyok - bár ez teljesen spontán alakult így -, hogy mikor megnéztük a Műcsarnokban A varázsló kertje című önálló kiállítását és összefutottunk vele, egy olyan szakmai beszélgetést alakított ki a kiállítással kapcsolatban, ami a lányomra is nagy hatással volt és talán ez volt az egyik utolsó csepp a felvételivel kapcsolatos elhatározásában.

Zárásképp ajánlanám a Magyar Képzőművészeti Egyetem podcast sorozatának első részét, aminek állandó házigazdája lesz Szurcsik József.

 Dr. Kesseő-Balogh Péter műgyűjtő mecénás: Állhatatosság, türelem és munka.

Először az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.

Az "új évad" következő interjúalanya érkezik most Balogh Tibor grafikusművész személyében, akivel  tavaly az országos szintű Ars Sacra rendezvény keretében egy kiállítás szervezésén dolgoztunk együtt.

Fotót készítette: Váradi Levente, fotó felhasználása a Kult18 engedélyével.

Barti Magdolna: Balogh Tibor roma származású grafikusművész. Gondolkodtam, hogy esetleg kihagyom a származásodra való utalást, de te ezzel dolgozol. Folyamatosan képviseled és jelen van az életedben. Miért döntöttél úgy, hogy neked ezzel dolgod van, mindamellett, hogy árvaházban nőttél fel?

Balogh Tibor: Leginkább az egyetemi időszakomban foglalkoztatott ennek kérdése, hogy ki vagyok?

A piramis csúcsán az állt bennem, hogy ha önazonos alkotóvá szeretnék válni, akkor fel kell kutatnom, ki is vagyok. Korábban az otthonokban ez nem volt téma, hogy roma, vagy nem roma valaki, hiszen egy buborékban nőttem fel. Tulajdonképpen azt sem tudtam, hogy roma/cigány származású is vagyok egészen felnőtté válásomig, 18 -20 éves koromig. Megkockáztatom, hogy szerintem mindenki így volt ezzel, aki állami gondoskodásban nőtt fel 0-18 éves koráig, vagy aki egy kicsit is foglalkozott, vagy szembesült származásával. Ennek rádöbbenése - mint előítélet küszöbe - a nagybetűs élet volt. Ez szembesített valamelyest arra, hogy másabb vagyok, mint a többségi társadalom. Ekkor még nem tudtam megfogalmazni sem, hogy mi a gond, hogy velem van-e a gond, miért követnek a boltban, vagy egy - egy szórakozó helyre amikor mentünk társaimmal zártkörű rendezvényt jelentettek be a bejáratnál. Nos, nem értettem a helyzetet csak egyszerűen rossz érzés volt ez.

Visszatérve az egyetemi időszakomra harmadéves voltam, amikor is az akkori mesterem König Róbert bejelentette, hogy ez évtől saját munkákat, saját gondolatokat kezdjünk el készíteni. Ez az a pont, amikor is felébresztette bennem ennek tükrét, hogy van e mit mondanom, üzennem, elmesélnem magamból bármit is? Nos, nem igazán. A korábbi alkotói életemre az volt a jellemző, hogy ha bármit elém tettek azt megrajzoltam, megfestettem de slusszpassz, nem volt több. König Róberttel való baráti, mentori kapcsolatom már az eléjétől fogva különleges volt, mert tartott valamire, látott bennem valami olyan beugrót erre a pályára, amiért érdemlegesnek talált arra, hogy még többet tanítson a grafika és művészet szellemiségére. A problematika feldolgozásában ő volt, aki átsegített, rávilágított arra, hogyan és milyen utakon találhatom meg saját ’hangom’. Ez még ugyan nem segített abban, hogy cigányságomat megismerjem és beépítsem a művészetembe, mert az egy egyszemélyes út és folyamat megküzdése volt. Ekkor jött a felismerés bennem, hogy minden problematikát a művészet lábához kell vinnem és a művészet javára szolgálnom és így már az én javamra is transzformálva teljes megismeréssel és elfogadással egyszerre magyarként, magyar értékrenddel és cigányként, cigány értékrenddel viselve ennek kettős identitását. Kicsit matematika is ez, mert ha a piramis csúcsára kihelyeztem a művészetet, mint entitást, aminek én alá vetem magam, akkor tulajdonképpen az lesz a cél, hogy hogyan válhatsz önazonos alkotóvá. És nálam ez volt a cél. Megtalálni önmagam, vagy inkább úton járni mindazzal, ami és aki vagyok. És az már egy másik kérdés, hogy akivé, vagy amivé még válhatok. 

Ha ezt egy struktúrába helyezem, akkor valahogy így nézne ki:

Amikor már úton vagy ebben a dinamikus rendszerben, hiszen mert már van fogalmad a dolgok történéseiről, az élet alapvető mozgatószálairól, akkor van véleményed, gondolatod, saját történeted. Innentől kezdve egy nagy dualista szemléletben vagyunk és képesek vagyunk véleményt, vagy érzéseket megalkotni, hiszen nem véletlen az ókori görögök már régen tudták- világban való létezésüket

a művészetet azért hoztuk létre, hogy túl éljük ezt az életet.

A cigányságom és ennek teljes megküzdeni valója is így ’szép’ ebben a történetben, ha mindezen túl lát az ember, legfőképpen az alkotó, mert valahol ebben a nehéz és füstölgő világban képes alkotásaival egyensúlyt teremteni.

B. M.: A gyermekkorod hogyan határozta meg a pályád? Azt olvastam, hogy tanáraid már korán errefelé tereltek, de benned, mint belső késztetés vagy sugallat mikor fogalmazódott meg? Tudod esetleg valami konkrét dologhoz kapcsolni?

Balogh Tibor: Szerintem nagyon sok hasonló történet lehet, ahogyan az enyém is, miszerint az általános iskola rajztanára észreveszi a gyermeket, hogy szépen lemásolja a rajztáblára felrajzoltat. Így indult az enyém is általános első osztályos tanulóként. A gyerekkorom nagyon meghatározó időszak volt. Nagyon nehezen beszéltem, nehezen fogalmaztam meg dolgaimat, e miatt például nem is voltam nagyon jó tanuló. Ami leginkább kifinomult bennem az a látás és megfigyelés. Ez lehetett tárgyi és emberi jellemek megfigyelés sokszínűségének reprezentációja. Elsősorban a táj, a természet szeretete volt meghatározó az életemben és igyekeztem rajzaimban ezt a témakört megragadni. Később a csendélet műfaja és azután az emberábrázolás voltak, amikkel szívesen megismerkedtem. Általános iskolás koromban előszeretettel másoltam egyszerű ceruzával a történelem óra tantermeiben felakasztott történelmi személyek portrésorozatait, vagy az irodalom óra tantermében felakasztott írok, költők portréit. Nagyon szerettem a különleges papírokat, így előszeretettel a könyveim első lapjára rajzoltam mindezeket, mert ezek vastag papírok voltak. Talán nem véletlen, hogy grafikus pályára készültem már gyerekkorom óta. Megkérdezte az osztályfőnököm, hogy ki hová szeretne menni nyolcadik osztály elvégzése után továbbtanulni. Én azt válaszoltam grafikus szeretnék lenni.

B. M.: Nálad hogyan zajlik az alkotás? Van valami folyamat, amit követsz? Egy vagy több bevált módszer?

Balogh Tibor: Érlelődik egy sejtelmes gondolatom, amit csak nagyjából tudok körülírni. Például szeretnék a cigányságnak és a világnak egy olyan gondolatiságot létrehozni, ami egyszerre szól a vallásról, a kultúráról és az elfogadásról. Az elfogadásról a többségi társadalom felé, mert szépek a cigányok és másképpen élik meg napjaikat, élethelyzeteiket, viszonyrendszereiket a dolgokhoz és azt szeretném, hogy mind ezt, ha nem is megértsék, de a művészet eszközrendszerével mindez áthidalható, mert más a szó és más az írás és ezért ami sejtelmes és kimondhatatlan az mind megvalósítható a képzőművészetben. Jó, oké, hogyan lehet mind ezt, amit fentebb írtam valamennyire megsejtetni, vagy éppen nyilvánvalóbbá tenni? Sehogy, nincs rá recept. De azért jó ha van egy kis rálátásunk abban, hogy van az ösztön és van tudatosság az alkotói folyamatainkban. Én szeretem ha az elején a kigondolt szimbólumok, fogalmak mentén az ösztönnel ihletve megalkotok egy képet- egy jó néhány éve terveket készítek - és ezt kristályosítom tovább. Tulajdonképpen ez után rá tekintek az ösztönöm által kiadott munkámra és megvizsgálom, hogy mit tartok meg és mit nem, mit alakítok át, vagy változtatok meg. Teljes egészében nem szoktam megváltoztatni, mert a belső érzés mentén hű maradok ennek lényegi mondanivalóját tekintve.

B. M.: Azt tapasztaljuk, hogy az alap és felsőbb képzésekben a vizuális művészetekkel, művészettel kapcsolatos tantárgyakat megszüntetik, szűkítik, összevonják. Azt gondolom, hogy ezzel a változással művészként vagy akár művészethez kapcsolódó tanárként dolgunk és felelősségünk van. De én olyasmire gondolnék első sorban, hogy  "szakmai küldetésünk részeként" tanítsuk vagy mutassuk meg továbbra is a művészet szépségeit másoknak és bíznunk kell abban, hogy ennek hatására is sokan érzik majd fontosnak. Te mit gondolsz erről?

Balogh Tibor: Igen, nagyon nagy probléma van e tekintetben. Erre van egy nagyon jó gondolat, amit egy előadásban hallottam a ’művészet versus tudomány az életünkben’.

Kilúgozhatjuk a művészetet az életünkből. Az is mondhatnánk, hogy művészet nélkül lehet élni, de nem érdemes.

B. M.: Hogyan látod a képzőművészet, a művészet jövőjét? Van-e jövője egyáltalán szerinted?

Balogh Tibor: Az ember egyre inkább éhes arra, hogy önmegvalósítsa magát. A művészet minden formája szinte erről szól. Arról, hogy a világ füstölgő és vágyunk arra, hogy másik dimenzióban kerüljünk, hogy kiszakadjunk a hétköznap mókuskerekéből és gyógyulhassunk a művészet által. Ma már mindenki lehet művész, nem kell akadémista művészeti oktatás hozzá csak szorgalom. Hozzá tenném azt is, hogy ma már van recept arra is, hogy hogyan válhatsz művésszé, úgy hogy közben meg nem vagy az. A média, a közösségi platformok már el tudják hitetni a nézőkkel ezt is. Most már olyan világban élünk, ami egyszerre teret nyit és ugyanakkor a Hégeli és Platoni elveket meghazudtoló kultúrbarbárok kezdenek el érvényre jutni sajátos karakterüknél fogva. Azt gondolom, hogy a művészet halála ettől még nem következett be...

B. M.: Köszönöm szépen az interjút, további sok sikert kívánok!

Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:

És hamarosan jönnek az újabbak is.

Gondolkodj képekben!

Először az "Egy portrékép, 5 kérdés" sorozatot kezdtem el életre kelteni, mert munkám során folyamatosan találkozom érdekes emberekkel. Olyanokkal, akiknek az útjuk, a hivatásuk vagy a gondolkodásuk valamiért felkelti a figyelmemet.

Az "új évad" harmadik interjúalanya érkezik most Ruzsa Dénes személyében, akivel több közös munkánk is volt az évek során (Magyar Elektrográfiai Társaság által szervezett kiállítások, International 105x148 mm Mail and E-mail art Triennále, GYIMT).

Fotót készítette: Spitzer Fruzsina

Barti Magdolna: Az első kérdés egyszerű. Hogyan lettél művész? Mi tart ezen a pályán?

Ruzsa Dénes: Experimentális rövidfilmek készítésével kezdtem, majd egyre több fesztiválon azt emelték ki, hogy a videóim képkockáit kiemelve önálló képzőművészeti alkotásokként is működnének.
Először egy-egy ilyen képet mentettem le a videókból, majd tovább dolgoztam ezeken és
ezután a mozgókép mellett az állóképek is egyre fontosabbá váltak. Nem pályaként tekintek erre, hanem mint az ember mindennapjainak fontos rituáléjára, mely nélkül még jobban kiszolgáltatottak lennénk.

B. M.: Főképp elektrográfiával, videó művészettel foglalkozol alkotóként. De rengeteg kiállítás megnyitását is vállalod vagy cikket írsz róluk, hogy fér össze ez a sok minden a hétköznapi életeddel? Tanítasz is. Hogyan fér ennyi minden egy napba? Szigorú időbeosztással dolgozol vagy csak úszol az árral?

Ruzsa Dénes: A S.C.A.N. - Searching Alternative Nature című síkágyas szkenerrel készült animációt neveztem Spitzer Fruzsinával a Magyar Elektrográfiai Társaság által meghirdetett I. Nemzetközi Digitális Agora című pályázatra. Ezen a tárlaton ismerkedtünk meg HAász Ágnessel, a MET alapító elnökével és ekkor találkoztunk az elektrográfia fogalmával. A művészeti alkotás mellett a tanulmányaim során médiaelmélettel, filmelmélettel foglalkozom, így ez a két terület mindig is összekapcsolódott és ez alkotja az általad említett „hétköznapi” életet. Vannak, akik úgy gondolják, hogy ezek a területek különböző gondolkodást igényelnek és nehezen összeegyeztethetők. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha tudatosan szeretnénk alkotni, akkor ez a két terület egyre szorosabbá fog válni és rájövünk, hogy mindannyian ugyanazt csináljuk csak más-más formában. A gondolat, az információ a fontos és mindegy, hogy milyen formában juttatjuk el vagy kapjuk meg, képekkel, írásokkal vagy egyetemi szemináriumok keretében.

B. M.: Tavaly alakult meg a Neumann Társaság Képzőművészeti tagozata, ami nagyon egzotikusan hangzik, de mit is jelent pontosan?

Ruzsa Dénes: Nagyon örültünk, amikor lehetőséget kaptunk az NJSZT-től és ebben nagy segítségünkre volt HAász Ágnes, Képes Gábor és Dandoy Gabriella valamint több MET-tag is, akik tapasztalataikkal, szakmai tanácsaikkal nagyban hozzájárultak, hogy megalakulhassunk. A szakosztály pontos neve Számítógépes Művészeti Szakosztály, mely célja, hogy összekapcsolja a számítógéppel alkotó művészeket és az ezt kutató elméleti szakembereket. Ez egy kicsit szűkebb terület, mint az elektrográfia, hiszen az elektrográfia kategóriájába beletartozik minden olyan alkotás, amely technomédiummal készült, nem csak a számítógépes művészet,
vagyis az archaikus technomédiummal alkotó művészek munkái is ide sorolhatók (fénymásoló, analóg kamerák, stb.). A Számítógépes Művészeti Szakosztálynál nagyobb hangsúlyt szeretnénk helyezni az elméleti diskurzusra. Kelle Antal Artformer közreműködésével a bemutatkozó kiállításunk, melyet egy konferencia is kísér, Kalocsán a
Nicolas Schöffer Gyűjtemény kiállítótermeiben lesz, terveink szerint ezt egy budapesti rendezvény fogja követni.

B. M.: főként videó installációkat, elektrográfiákat készítesz alkotó emberként. Hogyan dolgozol? Van-e valamilyen munkamódszered, felépített meneted, amit a legtöbb esetben követsz a munkafolyamat során?

Ruzsa Dénes: Általában az ötletek gyűjtése az, ami a legfontosabb számomra, nem cél, hogy mindenből alkotás legyen. Az űrművészet (space art) területe mindig is nagyon foglalkoztatott. Fontosnak tartom az űrmédiumok által közvetített világ tanulmányozását, számos munkámban használom fel valamilyen formában ezeket a képeket. Például a cambridge-i egyetem egyik teleszkópja időnként bérelhető, ekkor bárki ráirányíthatja az égbolt egy általa kijelölt részére és készíthet vele felvételeket. Az űrkutatással kapcsolatban Carl Sagan már évtizedekkel korábban felhívta a figyelmünket arra, hogy egy nagyon izgalmas időszakban élünk, most kezdünk kilépni a világba és kezdjük megismerni a körülöttünk lévő dolgokat. Az űrhajók és űrszondák által készített fotók Földünkről vagy távoli világokról egy teljesen új látásmódot adnak, rávilágítanak arra, hogy a történelmünknek nem a Sagan által is emlegetett „véres kezű hadvezérekről” kellene szólnia, hanem a „valódi”, egységben gondolkodó emberekről.

Úgy gondolom, hogy az emberiség túlélése fontosabb lesz és az önző egyéni érdekek egyre inkább a háttérbe fognak szorulni, mert amíg nem ismerjük fel, hogy egymástól szorosan függünk és nem csak a többi embertől, hanem minden egyes földi élőlénytől, addig sosem fogjuk felismerni valódi szerepünk az univerzumban és nem fogjuk jól érezni magunkat benne.

B. M.: Új év, új tervek? Te hogy állsz ezzel? Művészként vagy a szakmai életedben idén lesz
valami, amit másképp csinálsz majd? Vagy valami olyan, amit eddig nem csináltál, de
majd most(!)?

Ruzsa Dénes: Nem hiszek az ilyen fogadalmakban. Az ember sajátja, hogy kíváncsi és mindig többet szeretne tudni vagy valami újat szeretne csinálni, úgyhogy mindig lesznek új tervek, nem kell hozzá egy új év.

B. M.: Van-e esetleg egy egymondatos tanácsod annak számára, aki most indul ezen a
pályán?

Ruzsa Dénes:

Maradjunk mindig kíváncsiak és többet kérdezzünk, mint kijelentsünk.

Köszönöm szépen!
Ruzsa Dénes honlapja: https://dokuweb.hu/hu/

Fotót készítette: Spitzer Fruzsina

B. M.: Köszönöm szépen az interjút, további sok sikert kívánok!

Tetszett az interjú? Olvasnál még? Kattints a korábbiakért:

És hamarosan jönnek az újabbak is.

Gondolkodj képekben!