Következő interjúalanyom, Ország László képzőművész. A Kaposvári Egyetem Művészeti Karának (most már Rippl-Rónai Művészeti kar) volt oktatója, egy ideig vezetője és egyik alapító, indító tanára.
Nehéz róla elfogultság nélkül beszélnem. Ország László a Mesterem volt a főiskolán és később az egyetemen is. Ő indított el igazán a pályán. Olyan lelkiismeretes tanár, aki önmagától (ha nem nagyobb mértékben), ugyanúgy követel, mint a diáktól. Követel? Ez nagyon rossz szó itt, mert ami leginkább távol áll tőle, az a követelés, de valahogy mindig elérte, hogy a leadásra kért munkák leadásra kerüljenek. Csendesen, odafigyelve, nem csak a munkákra, de az emberre is. Ő tartotta az osztálynak a vizuális kommunikáció (nekünk csak: "viz.kom.") órát. Nála hittem el, hogy lehetséges...
Ország László
Nehéz kérdezni. Tulajdonképpen mindegyik interjú nehéz ilyen szempontból, mert szeretnék olyan kérdést feltenni, amire én kíváncsi vagyok, de remélem, hogy az olvasó számára is érdekes lehet a válasz. És azt is szeretném, hogy a válaszadó kicsit kilépjen a napi pörgésből, legyen önmaga és érezze úgy, mintha csak teáznánk éppen. (Persze, ez problémát jelenthet annál, aki nem szereti a teát.)
Akkor jöjjenek a kérdések:
Barti Magdolna: 1. Mit jelent számodra a vizuális kommunikáció? Miért a képek, miért ez a terület?
Ország László: Kérdések… olyan egyszerűnek látszanak. Az „egyszerű” dolgok a legnehezebbek és az első kérdés mindjárt három.
Jelent egy elméletet, középpontjában a „közleménnyel” (és persze a közleménybe kódolt üzenetet), amelyet indulási oldalon az „alkotó”, érkezési oldalon pedig a „befogadó” jegyez (és időnként a szerepek felcserélődnek). „Az elméletek a valóság térképei” – ahogy Em Griffin írja. Ez az elmélet a gyakorlatból jön és oda tér vissza. Jelent sokféle modellt Shanon-tól Westli-ig, amelyek a kommunikáció, benne a vizuális kommunikáció (VK) valamely szűkebb-tágabb területén igyekszik eligazodni, értelmezési kereteket adni… Jelenti Bálványos Hubát, aki idehaza elsőként csoportosította funkciójuk szerint: primer-, direkt-, indirekt- és személyes-közlésekre a VK produktumait és ezzel a VK értelmezési területét a vizuális kultúra széles területére kiterjesztette: a teljes látható és láthatóvá tett tárgy- és jelenségvilág (beleértve a képzelet világát is) használatára és alakítására, ahogy a NAT is fogalmaz.
Jelent egy tanárképzési szakot, amelynek képzési programját összeállítani és a szakot indítani izgalmas feladat volt , a rajztanár szakkal párban komplex képzést lehetett megvalósítani a tanárképzésben. Jelent sok év elméleti-gyakorlati oktatói munkát is…
A képekről elsőként egy találós kérdés jut eszembe (az első VK órát is ezzel szoktam indítani): Nekem nincs, nem is kívánom, hogy legyen, de, ha lenne, a világ minden kincséért sem adnám oda. Mi az? (a megfejtés valahol a szövegben, ha „szabad a gazda”) „Képkorszak”-ban élünk (Michell), vagy „Gép-képkorszak”-ban (Kárpáti A.), amelyben a kép „…nem egyszerűen része a mindennapi életnek, hanem maga a mindennapi élet” – ahogy Mirzoeff írja. Olyan dolgok is képbe költöznek, amelyek önmagukban nem is vizuálisak, (gondoljunk az orvostudományra pl. EEG, ÉKG, csillagászatra, számítástechnikára… vagy éppen a befolyásolás hangsúlyozottan képies formáira). A mindennapi élet mellett a tudomány is szöveg helyett (mellett) képi modellt alkot a világról. A látás, a képi gondolkodás meghatározó információ-gyűjtő, felhasználó, raktározási formái a képek.
Leonardo írja A festészetről című könyvében: „A szem a test ablaka, általa tekint a lélek a világ szépségére nagy gyönyörűséggel”. A világ persze olyan amilyen, látni benne szépet is csúnyát is, de mindezt látni valóban gyönyörűség. Örülök hát, hogy ehhez két szemem is van (mint szerencsés esetben általában), de, ha csak fél szemem (azaz egy) lenne, azt a „világ minden kincséért sem adnám oda”.
B.M.: 2. Többféle médiummal dolgozol. Miért? Ezek a médiumok elkülönülnek egymástól, van közöttük valami éles határ, vagy esetleg egy dolognak más és más oldalát jelentik.
O. L.: Nem a másik oldalát jelentik, hanem magát a dolgot. Minden „dolognak” megvan a hozzáillő médiuma, amelyben a legtisztábban tud megszólalni. Nem technikában, eljárásban gondolkodom, hanem a gondolathoz, (szándékhoz, megérzéshez) keresek technikát, eljárást. Így aztán gyakran kerülök határterületre, olyan megjelenítési kísérletekbe, amelyeknek nincs igazán kitaposott útja… (és a kísérlet többnyire kísérlet is marad). Van amihez falat kell vésni, vagy papírhajókat hajtogatni (készítettem ilyen installációkat), vagy vaslemezre fekete mezőgazdasági-fóliát olvasztani (…tihany…sorozat), vagy mozgóképre, animációra van szükség (Hangya-könyv), vagy nádtollal, tussal gesztusjeleket rajzolni papírra (Föld sorozat), vannak témák, amelyek a „klasszikusnak” nevezhető eljárásokban érzik jól magukat, mások fényképre, kivetítésre, számítógépes feldolgozásra kívánkoznak és van amihez a szöveg illik. Nem a műfajtól lesz egységes egy „ anyag”, hanem a gondolattól, intuíciótól, (mert a gondolat önmagában kevés, kell a gondolaton túli, a tudat alatti és feletti egyaránt), hogy engedni lehessen, hogy a kép magát is „rajzolja”…és, ha engedem egyre inkább rólam szól. Nem akarok többet és kevesebbet sem, mint amire képes lehetek, persze az mindig több, mint amire éppen képes is vagyok. Valahol persze mégis csak van egy határ, de az nem igazán a médiumok közötti elválasztás, inkább a „kifelé” és a „befelé” figyelés között húzódik, de ez már a hitelesség kérdése…
B.M.: 3. Foglalkoztál, foglalkozol tehetség gomdozással is. Ez mit jelent pontosan? Hogyan lehet a tehetséget gondozni? Van olyan, hogy valaki semmiben sem tehetséges?
O. L.: Azt tapasztalom és így azt is gondolom, hogy minden ember tehetséges. Minden ember teljes világ, benne valami olyan „program” működik, mint senki másban. Ha e szerint a saját program szerint haladhat, (ha a körülmények engedik és ezek között egyik fontos elemként a képzés ezt segíti), boldog ember lehet. Végül is – ahogy Goethe mondta: „a boldogság nem más, mint képességeink fejlődése”. Valahol joga, (hogy tehesse) és dolga, (hogy tegye is) lenne az embernek, hogy képességei mentén lehessen, legyen önmaga. Ez érdeke az egyénnek és közösségnek egyaránt. A tehetséggondozás, mint a kertész dolga. Tanulni a növénytől, hogy mire van annak szüksége és ezek mentén a szükségletek mentén „gondozni”. Persze az ember nem növény és a tehetséggondozás is csak egymásra-utalt ember-ember viszonylatban működik. Különösen fontosnak gondolom ebben a közegben a serkentő légkör megteremtését, azt a személy-központú viszonyulást, amelynek feltételeit – empatikus megértés, elfogadás, hitelesség – Rogers fogalmazta meg. Külön is kiemelésre kívánkozik az „elfogadás”, mivel elfogadni is csak azt lehet, amit már ismerünk. Erre a megismerésre épülhet az egyénre szabott gyakorlat, konkrét feladatokkal, tevékenységekkel, amelyektől a fejlesztést várjuk. A „tehetséggondozásban” (is) a teljes személyiség érintett, így számolni kell az egyén „mindennapos” képességeivel, motivációival, helyzeteivel, ezekkel összhangban lehet igazán jól haladni a kiemelkedő (tehetség) területen. Nem lehet mindent előre eltervezni: a feladatok nyitottak, komplex jellegűek, összekapcsolódnak, benne van az egyén döntése, választása, útkeresése, a tévedés lehetősége…vagyis többnyire a projekt-módszer szerint szerveződnek.
B. M.: 4. Jelenleg is látható kiállításod. Mesélnél róla egy kicsit, miből áll, hogyan gondolkodtál az összeállításnál?
O. L.: 21 képből állna, de hozzátettem még kettőt. (Nem babonából, … vagy mégis?) A kiállításnak” Kép-táj…” címet adtam. A táj elemeiből szőtt képek, de nem tájképek (szándékom szerint). Fényképezőgéppel készültek, némi számítógépes utómunkával, de ez csak azért érdekes, mert a képre olyan dolgok kerülnek, amelyek a valóságban materiálisan is léteznek, léteztek, (ez nekem fontos volt) és ezt a „fényképnek” még mindig jobban elhisszük, mint rajznak, festménynek. (A valós világban több a fantázia, mint a fantázia világában, végül is így vagy úgy, de a fantázia is a valós világból táplálkozik.) Írtam hozzá egy szöveget (némi Brodszkij áthallással). Nem magyarázat, vagy magyarázkodás gyanánt, hanem, hogy a magam számára is próbáljam közelíteni a motiváció értelmezési-hangulati illúzióját…(alább a szöveg)
Kép-táj…
Valahová
…ha indulsz, vadak
útján járj! az út mindig
vezet…(valahol)…
Úton vagyunk. A lépések monotóniájában ott a létezés igazsága, az unalom sajátos szépsége… és ebben a vontatott tér-időben feltűnik néha a „hiba”… a létezésben az „élet”… ezért az út… helyszínek, történet nélküli események helyei… képbe-költözőn szín-terek, ahol a vándorlás zarándoklattá változik… és a természet részévé válsz…
Kaszó…(egy kép a sorozatból)
B. M.: 5. Van e olyan dolog, amit szeretnél, amit tevezel mostanában akár autonóm művészként, akár tanárként?
O. L.: Amit szeretnék és amit tervezek csak részben fedik egymás. Kísérnek a gyermekkori álmok (az álmodásnak akkor van leginkább ideje), a tervek később épülnek belőle; azon vagyok, hogy ezekből valamit meg is valósítsak. Nincsenek külön „tanári” és „művészeti” terveim, együtt vannak azok a mindennapokkal. Az óceánról álmodtam és mostanra a Balatonig jutottam, (ahogy egy másik helyen írtam is); szóval vissza lenne még az út java – haladok kicsit még, azt tervezem, bár a Balaton hazai táj és csak a kíváncsiság hajt tovább, de ide mindig visszatérőn. Az úton többnyire gyalog akarok menni, nem a gyaloglás kedvéért, hanem, hogy közel legyek (érintési távolságra) helyekhez, helyszínekhez, amelyeket az ember elhagyott, vagy egy időre legalább megfeledkezett róla, esetleg próbál óvni (lelkiismeret furdalását enyhítendő) saját kapzsiságától, helyek, ahol a fák még lábon száradhatnak el.
Tudva, hogy csak vendég lehetek a múló tájban. Tervezek egy műtermet is… Műtermet? inkább csak szobát, ami a méretét illeti. Mű-szobának mégsem nevezhetem, elég esetlenül hangzana. Azt a látszatot keltené, hogy vannak olyan szobák is, amelyek önállóan jönnek létre, nőnek, mint a fű, pedig hát minden szoba „mű”, emberek hozzák létre. A „terem” pedig azért sem találó, mert a mű nem terem, hanem előállítják (emelkedettebb szóhasználattal: alkotják), esetleg termelik, (de ha termelik akkor még „mű” a mű?) Mű-szernek sem nevezhetem (bár a „szerre” vagy a fészerre gondolva megint egy épített hajléknál vagyok), mert, hogy ez a fogalom jó ideje másra van lefoglalva. Lehetne még „műhely”, a mű helye; a műhelyben azonban praktikus protéziseket hoznak létre a mindennapokhoz. Erre sem gondolhatok, mivel csupa haszontalan, felesleges dolog készítésére tervezem,…de kell…egy hely ahol ezek a „haszontalan” dolgok formát ölthetnek. Akkor már leginkább mégis csak műhely, pontosabban „mű-hely”, esetleg: mű-hely. Tervezek egy könyvet, ha csak bedolgozóként is…, egy kiállítást, ahova hívtak… …aztán szeretnék húzni egy vonalat, egyetlen egyet…, amely egyet most még csak nagyon sokkal tudom. Tudom?... próbálgatom. Reménytelen vállalkozás, de talán éppen ezért…
B. M.: Köszönöm szépen az interjút!
Ország László jelenlegi kiállítása Kép-táj // fotókiállítás címmel megtekinthető 2019.11.20-ig a Nagyatádi Kulturális és Sport Központban (Nagyatád Nagy Imre Tér 1.)
honlapja: Ország László
-------
ÚJ VÁLTOZÁS!!!
Elindult az új honlapom itt: Barti Magdolna, ami annyiban érinti az itteni blogot, hogy a szakmaibb jellegű bejegyzéseket ezentúl ott fogom írni, míg ezen az oldalon maradnak az érdekességek és az élmények.
------
Ha lemaradtál az eddigi interjúkról vagy újra szeretnéd olvasni valamelyiket, itt megtalálod őket: Egy portrékép, 5 kérdés
----------
és továbbra is:
Gondolkodj képekben!
