Ruben Brandt, a gyűjtő

2018. november 20. - BartiMagdolna

Elvárásaim voltak. Igen, mielőtt beültem a filmre elvárásaim voltak vele szemben. Magasra tettem a mércét. (Ilyet nagyon ritkán teszek. Talán érthető okokból.)

És...

Ennyi. Elkezdődött a vetítés, és megszűnt minden más, minden elvárás, minden gondolat. A nézőközönség, a moziterem. Csak a film létezett. Vitt magával. Már az első pillanattól kezdve élveztem minden apró részletet, próbáltam magamba szívni minden képet, rajzocskát, minden egyes vonalat, és váltott, ugrott a jelenet újra és újra, és én meg akartam állítani, hogy ne még, hadd nézzem még meg rendesen. De a képek vitték tovább a tekintetemet, a hangok, a zene pedig a lelkemet. Azok a hangok, milyen összhangban vannak a képi világgal... Hihetetlen. Ahogy szinte játszva, észrevétlenül vittek tovább. A vizuális és az audió igazi audióvizuális élménnyé állt össze.A látványt még feljebb emelte a hang, és a hangot még feljebb a látvány.

Ennyi. Nincs tovább.

Vége lett. A nézők ültek és olvasták a stáblistát, a felhasznált alkotások listáját (ezt nagyon elolvasnám újra), és felkapcsolták a villanyt. Senki nem mozdult. A taps gondolata rezgett a levegőben, mint színházban előadás után. Mert ez igazi előadás volt.

Mikor végre sikerült annyira magamhoz térni, hogy kijöttem a teremből, a plázába csöppenve nem értettem, az emberek miért nem három vagy hat szeműek, miért ez a csillogó ünnepi dekoráció mindenütt. Fejbe vágott a kontraszt, és azt éreztem én vissza akarok menni. Újra át akarom élni, újra élvezni akarom a keresés izgalmát amivel az apró részleleteket néztem, a történetet, az egészet. Mert végre valami, ami megmozgat, gondolkodtat, és élményt ad másképp és nyíltan. És jó értelemben.