Világok között, Vajda Lajos élete és művészete

2019. január 17. - BartiMagdolna

Még december elején voltam a Szentendrén. Ide az ember kiállításra megy, persze, ha nem ott lakik. Vagy ha erre keveredik muszáj valamelyik kiállítást is megnéznie. És most nagy Vajda kiállítás van. Vajda Lajos az egyik helyen és Vajda Júlia a másikon. Én kimondottan Vajda Lajos miatt mentem. Régóta nagy kedvencem. Már ha szabad ilyet mondani ebben a szövegkörnyezetben.

Vajda Lajos. Van egy szűrt könyvem róla. Arról szól, amit a címe is jelez: Vajda Lajos emlékkönyv. Emlékkönyv. Kevés életrajzi összefoglaló mellett mások írnak róla, hozzá. Egy vékony gyűjtemény, mégis nagyon erősnek gondolom. Bár lehet, hogy ez is "csak" Vajda Lajos munkái miatt lehetséges. A könyv egyébként '72-es, még a Magvető Könyvkiadó adta ki.

Ebben a könyvben vannak ezek képek is, nem sokkal a halála előtti időszakban készített munkáiról. Elismerem, itt olyan kis csip-csup dolgoknak tűnhetnek, de élőben teljesen más.

Láttam nagyon híres képeit is ott, például a Felmutató ikonos önarcképet vagy az Önarckép koponyával című munkát is (ez utóbbi is nagy hatással volt rám), de én kimondottan a fent említettekhez hasonló képek miatt mentem.

Ezekről lőttem pár gyors képet is, annak a jegyében: amiről nem készítesz fotót, az nincs is vagy valami hasonló. Viszont, nem szeretek fotózni olyan kiállításon, ami érdekel. Mert akkor kivesz a hatás alól, nem tudom átengedni magamon a képeket. Egy kiállításra azért megyek, hogy érezzem. Ma már ebből "sportot" űzök. Mintegy plusz szórakozásképp saját magamnak, minden önálló kiállításon egy képet keresek, eggyel megelégszem. Azt az igazit keresem, ami számomra az egész kiállítás lehetne.

Itt több ilyen is volt.

A következő képek szerintem túl közel kerültek egymáshoz. Tudom, kevés a hely. De úgy éreztem, jó lenne nekik sokkal nagyobb tér, hogy jobban tudjanak élni. Próbáltam, őket külön-külön is nézni, de a mellette lévő mindig bezavart egy kicsit a látványba. Ha meg túl közel mentem, hogy jobban kizárjam a látóteremből a mellette lévőket, nem tudtam teljes nagyságában élvezni. Igaz, részleteiben sem utolsó látvány... sőt. Persze, elfogult vagyok, számomra ez a hat kép mindegyike megérdemelt volna egy-egy külön falat. Imádom ezeket a munkákat, órákig tudnám nézni őket nap mint nap.

A lenti a videóban 3:24-nél mondanak róluk néhány szót. De inkább a méretekre, a képek erejére érdemes figyelni. Igaz, ehhez a legjobb, ha személyesen, ott helyben nézi meg az ember.

A következő kép a kiállításon vetített animáció egy "kockája". A rajzok folyamatos alakulása, és a szén hangja a papíron rajzolás közben, hang és kép együtt működnek, egyszerre hatnak. Érdekes ez is. Nekem ehhez is a "meghitt tér" hiányzott. Hogy olyan helyen legyen, ahol más kép és azok megvilágítása nem játszik bele a látványba.

Jó, jó, tudom, a tér adott. Nem lehet a falakat tetszés szerint tologatni ki-be, és a kiállítások nagy része arról szól, hogy minél több munkát mutassanak be egyszerre. És valahol jogos is, mert a nézők többsége egy kép miatt nem fogja kifizetni a belépőt. Míg, ha több olyan képpel is találkozik, amit már valahonnan ismer, nyitott lehet a többire is, amivel még sosem találkozott. És nem biztos, hogy az az egy, amit a kurátor kiemel, ugyanúgy érinti őt is.

De mégis. Nekem álmom az, volt már rá próbálkozásom is, hogy olyan kiállítást rendezzek, ahol alig van kiállított munka. Hú, ez hatalmas feladat, ha belegondolsz. Úgy eltalálni az arányokat, színeket, fényeket. Térben, jó térben úgy elhelyezni mindent, hogy önmagukban is éljenek, de együtt is egy nagyon erős, új, más, párbeszédes dolog alakuljon ki. Ehhez a munkáknak önmagukban is erősnek kell lenniük, és együtt kell tudni működniük. Ez kemény meló. Ha hiba van, azonnal látszik, érződik. Míg egy telepakolt vagy túlzsúfolt kiállítás esetében könnyebb átsiklani felette a tömegben. Persze, azért az se semmi meló, amikor egy csoportos kiállítást kell összerakni a falakon, akár száznál több munkából, mikor azok jó része különböző stílusú, anyagú, más kerettel...

Na, de ezután a kitérő után visszatérve még pár mondat erejéig Szentendrére.

Vajda Lajos kiállításához szorosan kapcsolódik és vele párhuzamos Vajda Júlia kiállítása is, ami a „Mégis legyen kiállítás…” – Vajda Júlia élete és művészete címet kapta. A kiállítás leírását sok helyen így kezdik: "Vajda Lajos felesége, a szintén jelentős festőművész Vajda Júlia (1913–1982)..." És ez a házassági viszony bár fontos tényező, én talán mégis maradnék ennél: Vajda Júlia festőművész kiállítása. Mivel nem szeretném a két kiállítást egybemosni, ezért csak egy képet hoztam kedvcsinálóként a második teremből.