Valószínűleg nem mondok nagy újdonságot és ha belegondolsz, biztosan te is rájössz a megoldásra. Ahogy az emberek jó része is tisztában van ezekkel, ennek ellenére mégis hat a dolog. Szimplán azért, mert emberi.
Szóval, szerinted milyen alapvető emberi tulajdonságok mozgatják az embereket, amik az évekig tartó sorozatokat is életben tartják?
Én nagyon szeretem a kíváncsiságot, ami felvillanyozza a nézőt, felkelti az érdeklődését, izgalommal tölti el. Gondolj bele! Egy sorozat esetében, jön a legizgalmasabb rész, a néző már a fotel karfáját rágja izgalmában, mikor snitt és bevágják a feliratot: "FOLYTATJUK". Ugye sejthető, hogy ez nem véletlenül van ez.
És a fantáziát, asszociációt, a korábbi tapasztalatokból eredő reakciót. Itt most egy tizennyolc karikás példa jut eszembe. Képet nem hoztam, mert azért mégse menjünk el ebbe az irányba. De gondolj bele, elég csak egy ráközelített részletet mutatni, még csak nem is kell pont azt, csak valami utalót, és a felnőtt emberek többsége reagál rá. Az persze más kérdés, hogy ki mit.
Izgalmas feladat egy ilyen sorozat típusú megoldás egy kampány keretén belül is, akár plakátok, reklám képek formájában is. Akár te is kipróbálhatnád, ha képeket is használsz a kommunikációdhoz: egy új termék bevezetésénél, valami meglepetésnél, egy rendezvény kapcsán.
A mai napra egy kis érdekesség... vagy inkább átfogalmazom :), egy példa arra, hogyan működnek együtt a fejünkben lévő képek, illatok, és a hangulatok.
Ez az írásom az Arnolfini Kantin oldalán jelent meg először. Tudom, hogy a szó szoros értelmében, látszólag talán nem passzol ide, de én azt gondolom, hogy mégis itt a helye.
Bámulok kifelé. Esik a hó. Pedig tegnap már itt volt a tavasz. A szürke hajnalba lassan, észrevétlenül lopakodik be a világosság. Ellépek az ablaktól, vissza a konyhába. A lámpa sárgás fénye, a fehér konyhapult, …
A következő pillanatban már kint vagyok az utcán, a sötét hajnali hidegben. Nem fázom, mert sietünk. Csak onnan tudom, hogy hideg van, hogy az arcomat csípi a levegő. Senkit sem látok kint, a házak ablakai sötétek, mit sem törődnek azzal az 5 éves kisgyerekkel ott kint.
Nem látom az arcát, csak érzem, hogy erősen fogja a kezem, érzem a púder, a hajlakk illatát, hallom a kabát zizegését, a cipő szapora kopogását az aszfalton. Nekem szinte futnom kell. A megállóban egy-két ember. A buszon, ami meleg sárga fénnyel érkezik éppen, már néhányan ülnek. Kíváncsian nézek körbe. Az emberek nem fordulnak felém, kifelé bámulnak az ablakon, de az üveg tükröződésében látom az arcukat. Milyen öregek, gondolom. Leülünk két szabad helyre, nagy zöttyenéssel kanyarodik ki a busz a megállóból. Érzem a szék koszos bőrszagát, a kipufogó bűzét. Inkább én is az ablak felé fordulok, odanyomom az arcom a hideg laphoz, valahol a réseken át kinti friss levegő szivárog az orrom felé.
– Leszállunk – hallom valahonnan távolról, de az is lehet, hogy csak a húzást érzem a kezemen, hogy induljak már. A sötét gyár utcáján visszhangzik végig a cipő kopogása. A portás nyitja a kaput, a fülkéből állott szag áramlik felém és gyenge lámpafény. Nehézkes, puffadt kabát hangját hallom. Egészen más, mint a mama kiskabátjának a hangja. Köszönünk. Nem várjuk meg, hogy a kapu bezáródjon, már sietünk is tovább.
A gyár ébredezik lassan. Súlyos kulcscsomó zörög, belépünk az épületbe, egy kis folyosón át egy konyhába jutunk. Tudom. Kattanás és sárgás fény tölti be a helyiséget. Csak állok és nézem, már nem kell sietni. Tudat alatt hallom, hogy nyílik, majd csukódik az öltözőszekrény ajtaja, ahogy a cipők hol erre, hol arra kopognak.
Hallom a hűtőajtó tompa puffanását, ahogy kattan és enged a konyhaszekrény ajtaján a mágnes, tömött papírzacskó tompa zörgését és a kanál kaparászását a fémen. Folyik a víz, ahogy telik az edény úgy változik a hangja. Tekeredik a tető. Egy pattintás és csend.
Még csend van kint a tájon, a gyáron, a folyosón, …a konyhában. Bennem. Meleg fényű csend. …érzem a kávé illatát.
"Mik kerülhetnek elő egy költözés során?" jeligére.
A Fővárosi Fotó Vállalat logója egy kb. 60 éves képen.
A kép sarkára "szolidan" elhelyezve.
Egyébként ez egy klasszikus, korra jellemző portréfotó volt.
A kép hátulján. Vagyis a kép mögött, a keret hátuljába még egy kartonlapot is rögzíttek, amibe belenyomták: Takács László, üveges és képkeretező, Budapest és még az utca név, amit már nem tudtam kiolvasni.
Nos, őszinte leszek, én még nagyon mazsola vagyok ezen a területen. Például, ott szembesültem vele, hogy ez a film már a nyolcadik volt a sorban. Egy kicsit le vagyok maradva. De nem gondolom, hogy most ez probléma lenne. :) Ráadásul, ha valami nagyon érdekel és foglalkoztat, gyorsan igyekszem pótolni a hiányosságaimat.
Hogyan is kerültem erre a rendezvényre? Családi programként. Mostanában én tanulok keményen, mert elértük azt az életkort, amikor már itthon a legkisebbnek is határozott véleménye és érdeklődési köre van. Ez ellen lehet hadakozni, kapálózni, de teljesen felesleges. Ráadásul csak negatív dolgokat szülhet. Viszont így továbbra is van miről beszélgetni itthon, lelkes meséléseket hallgatok, nevetünk azon, hogy egyszerűen képtelen vagyok bemenni az egy blokkos ajtókon, úgyhogy számomra legalább két blokk széleseket kell építeni. Mert ugye a Minecraftot is letöltöttem én is és már az egész család épít egy játékban. Már nem csak a Badacsonyt, a Pilist járjuk együtt, de a virtuális tájakat is. Igen, lehet ezen vitatkozni, szörnyülködni, de ez a virtuális világ már szerves része ennek a kornak. És az is igaz, hogy még sok területen gyerekcipőben jár és erősen finomításra szorul. Meglátjuk, nem szeretnék most jóslásokba bocsátkozni.
Visszatérve a Minecinema rendezvényére. Ez volt a nyolcadik film a sorban és A Főorvos címet kapta. Tulajdonképpen nem voltak elvárásaim, még elképzelésem sem arról, hogy milyen lesz. (Ebből is látható, hogy nekem ez volt az első.) De a trailerek után kíváncsi lettem:
És mivel már körülbelül 3 hetes minecraftos, és majdnem két hónapos videós ki kicsoda tanulmányokon voltam túl, bátran vágtam neki a rendezvénynek.
Amire leginkább kíváncsi voltam a film mellett, hogy ezek a "Sziasztok srácok!", hogyan csinálják ezt a az egészet. Mi zsDav miatt mentünk elsősorban, de én kíváncsi voltam a "sipítozó bácsira" is. Bocsánat, bocsánat! Jánosik Gergőre. Mentségemre legyen szólva, hogy a rendezvényen az első kérés hozzá a műsorvezetőtől is az volt, hogy sikítson! (Nem tette meg.) És a videókból, amiket itthon félfüllel hallok már az első szó után tudom, hogy na, már megint ő az. És kíváncsi voltam még DoggyAndira, Sajt32-re is.
Az egész műsort Székely Martin, a MartinVlogol csatorna szereplője vezette energikusan, viccesen. Jó, hogy ott volt. Mi a reggeli 9 órás vetítésre mentünk, utána volt egy kis beszélgetés. Itt végig azon gondolkodtam, hogy ez nagyon nem lehet egyszerű. Hiszen a célközönség 7-14 évesek. Az átlag szerintem 10 éves volt, több volt a fiatal. Velük meg elég nehéz egy "hagyományosnak" mondható beszélgetést csinálni. Kérdezni sem tudnak úgy, mint az idősebbek. Ráadásul nagyon nagy különbség van gyerek és gyerek között az adott korosztályban is. Az interaktív rész viszont, ahol kimehettek és játszhattak egy kicsit, élővé tette a dolgot. (Talán erre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni.)
Izgalmas volt még számomra a dedikálás is, ahol nem csak az volt érdekes, hogy a videókban látott kép mögött élő emberek vannak (és sokan már nem is olyan "gyerekek"), hanem az is, hogy ott egy szerepet játszanak, itt meg jobban saját maguk voltak.
Ami viszont igazán tiszteletet váltott ki belőlem, az két dolog. Az egyik, hogy ennek az egész filmes rendezvénynek, ha jól értettem, zsDav volt a megálmodója és fő mozgatórugója. Wow. A másik, hogy így együtt tudnak dolgozni. Nem harcolnak egymás ellen és nem mindenki a saját dombját igyekszik kapargatni, hanem képesek együtt létrehozni valami nagyobbat. Jó volt ilyet látni.
A résztvevők:
zsDav, DoggyAndi, IceBlueBird, luckeY, Anett és Ancsa, Walrusz, Chabinho, OwnMcKendry, Baluka, UborCraft, Sajt32 és Jánosik Gergő
Amire kíváncsi vagyok még, hogy vajon meddig csinálják ezt majd. Lehet, hogy lassan kinőnek ezekből a szerepekből? Lesz-e folytatás?
A 16-1546-os kóddal jelölt szín a "Living Coral", a Korall. Ezt a Pantone tette közzé, mint ahogy már hosszú ideje teszi minden évben. Az alábbi leírást és képet a Pantone hivatalos oldalán találtam.
De azért én tennék egy kis csavart a dologba. Figyelj, ha azon gondolkozol éppen, hogy gyorsan használni kezded mindenhol.
Milyen színűek voltak a figurák?
Mindegyik színes képen: Korall. Az év színe.
Te nem ilyennek láttad?
A megoldás a Munker–White-illúzió, egy optikai csalódás, egy izgalmas játék. De talán arra is jó, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi mi mellé, milyen arányban, hová kerül, mert nagyban befolyásolja a végeredményt.
Még december elején voltam a Szentendrén. Ide az ember kiállításra megy, persze, ha nem ott lakik. Vagy ha erre keveredik muszáj valamelyik kiállítást is megnéznie. És most nagy Vajda kiállítás van. Vajda Lajos az egyik helyen és Vajda Júlia a másikon. Én kimondottan Vajda Lajos miatt mentem. Régóta nagy kedvencem. Már ha szabad ilyet mondani ebben a szövegkörnyezetben.
Vajda Lajos. Van egy szűrt könyvem róla. Arról szól, amit a címe is jelez: Vajda Lajos emlékkönyv. Emlékkönyv. Kevés életrajzi összefoglaló mellett mások írnak róla, hozzá. Egy vékony gyűjtemény, mégis nagyon erősnek gondolom. Bár lehet, hogy ez is "csak" Vajda Lajos munkái miatt lehetséges. A könyv egyébként '72-es, még a Magvető Könyvkiadó adta ki.
Ebben a könyvben vannak ezek képek is, nem sokkal a halála előtti időszakban készített munkáiról. Elismerem, itt olyan kis csip-csup dolgoknak tűnhetnek, de élőben teljesen más.
Láttam nagyon híres képeit is ott, például a Felmutató ikonos önarcképet vagy az Önarckép koponyával című munkát is (ez utóbbi is nagy hatással volt rám), de én kimondottan a fent említettekhez hasonló képek miatt mentem.
Ezekről lőttem pár gyors képet is, annak a jegyében: amiről nem készítesz fotót, az nincs is vagy valami hasonló. Viszont, nem szeretek fotózni olyan kiállításon, ami érdekel. Mert akkor kivesz a hatás alól, nem tudom átengedni magamon a képeket. Egy kiállításra azért megyek, hogy érezzem. Ma már ebből "sportot" űzök. Mintegy plusz szórakozásképp saját magamnak, minden önálló kiállításon egy képet keresek, eggyel megelégszem. Azt az igazit keresem, ami számomra az egész kiállítás lehetne.
Itt több ilyen is volt.
A következő képek szerintem túl közel kerültek egymáshoz. Tudom, kevés a hely. De úgy éreztem, jó lenne nekik sokkal nagyobb tér, hogy jobban tudjanak élni. Próbáltam, őket külön-külön is nézni, de a mellette lévő mindig bezavart egy kicsit a látványba. Ha meg túl közel mentem, hogy jobban kizárjam a látóteremből a mellette lévőket, nem tudtam teljes nagyságában élvezni. Igaz, részleteiben sem utolsó látvány... sőt. Persze, elfogult vagyok, számomra ez a hat kép mindegyike megérdemelt volna egy-egy külön falat. Imádom ezeket a munkákat, órákig tudnám nézni őket nap mint nap.
A lenti a videóban 3:24-nél mondanak róluk néhány szót. De inkább a méretekre, a képek erejére érdemes figyelni. Igaz, ehhez a legjobb, ha személyesen, ott helyben nézi meg az ember.
A következő kép a kiállításon vetített animáció egy "kockája". A rajzok folyamatos alakulása, és a szén hangja a papíron rajzolás közben, hang és kép együtt működnek, egyszerre hatnak. Érdekes ez is. Nekem ehhez is a "meghitt tér" hiányzott. Hogy olyan helyen legyen, ahol más kép és azok megvilágítása nem játszik bele a látványba.
Jó, jó, tudom, a tér adott. Nem lehet a falakat tetszés szerint tologatni ki-be, és a kiállítások nagy része arról szól, hogy minél több munkát mutassanak be egyszerre. És valahol jogos is, mert a nézők többsége egy kép miatt nem fogja kifizetni a belépőt. Míg, ha több olyan képpel is találkozik, amit már valahonnan ismer, nyitott lehet a többire is, amivel még sosem találkozott. És nem biztos, hogy az az egy, amit a kurátor kiemel, ugyanúgy érinti őt is.
De mégis. Nekem álmom az, volt már rá próbálkozásom is, hogy olyan kiállítást rendezzek, ahol alig van kiállított munka. Hú, ez hatalmas feladat, ha belegondolsz. Úgy eltalálni az arányokat, színeket, fényeket. Térben, jó térben úgy elhelyezni mindent, hogy önmagukban is éljenek, de együtt is egy nagyon erős, új, más, párbeszédes dolog alakuljon ki. Ehhez a munkáknak önmagukban is erősnek kell lenniük, és együtt kell tudni működniük. Ez kemény meló. Ha hiba van, azonnal látszik, érződik. Míg egy telepakolt vagy túlzsúfolt kiállítás esetében könnyebb átsiklani felette a tömegben. Persze, azért az se semmi meló, amikor egy csoportos kiállítást kell összerakni a falakon, akár száznál több munkából, mikor azok jó része különböző stílusú, anyagú, más kerettel...
Na, de ezután a kitérő után visszatérve még pár mondat erejéig Szentendrére.
Vajda Lajos kiállításához szorosan kapcsolódik és vele párhuzamos Vajda Júlia kiállítása is, ami a„Mégis legyen kiállítás…” – Vajda Júlia élete és művészetecímet kapta. A kiállítás leírását sok helyen így kezdik: "Vajda Lajos felesége, a szintén jelentős festőművész Vajda Júlia (1913–1982)..." És ez a házassági viszony bár fontos tényező, én talán mégis maradnék ennél: Vajda Júlia festőművész kiállítása. Mivel nem szeretném a két kiállítást egybemosni, ezért csak egy képet hoztam kedvcsinálóként a második teremből.
