A 16-1546-os kóddal jelölt szín a "Living Coral", a Korall. Ezt a Pantone tette közzé, mint ahogy már hosszú ideje teszi minden évben. Az alábbi leírást és képet a Pantone hivatalos oldalán találtam.
De azért én tennék egy kis csavart a dologba. Figyelj, ha azon gondolkozol éppen, hogy gyorsan használni kezded mindenhol.
Milyen színűek voltak a figurák?
Mindegyik színes képen: Korall. Az év színe.
Te nem ilyennek láttad?
A megoldás a Munker–White-illúzió, egy optikai csalódás, egy izgalmas játék. De talán arra is jó, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy nagyon nem mindegy, hogy mi mi mellé, milyen arányban, hová kerül, mert nagyban befolyásolja a végeredményt.
Még december elején voltam a Szentendrén. Ide az ember kiállításra megy, persze, ha nem ott lakik. Vagy ha erre keveredik muszáj valamelyik kiállítást is megnéznie. És most nagy Vajda kiállítás van. Vajda Lajos az egyik helyen és Vajda Júlia a másikon. Én kimondottan Vajda Lajos miatt mentem. Régóta nagy kedvencem. Már ha szabad ilyet mondani ebben a szövegkörnyezetben.
Vajda Lajos. Van egy szűrt könyvem róla. Arról szól, amit a címe is jelez: Vajda Lajos emlékkönyv. Emlékkönyv. Kevés életrajzi összefoglaló mellett mások írnak róla, hozzá. Egy vékony gyűjtemény, mégis nagyon erősnek gondolom. Bár lehet, hogy ez is "csak" Vajda Lajos munkái miatt lehetséges. A könyv egyébként '72-es, még a Magvető Könyvkiadó adta ki.
Ebben a könyvben vannak ezek képek is, nem sokkal a halála előtti időszakban készített munkáiról. Elismerem, itt olyan kis csip-csup dolgoknak tűnhetnek, de élőben teljesen más.
Láttam nagyon híres képeit is ott, például a Felmutató ikonos önarcképet vagy az Önarckép koponyával című munkát is (ez utóbbi is nagy hatással volt rám), de én kimondottan a fent említettekhez hasonló képek miatt mentem.
Ezekről lőttem pár gyors képet is, annak a jegyében: amiről nem készítesz fotót, az nincs is vagy valami hasonló. Viszont, nem szeretek fotózni olyan kiállításon, ami érdekel. Mert akkor kivesz a hatás alól, nem tudom átengedni magamon a képeket. Egy kiállításra azért megyek, hogy érezzem. Ma már ebből "sportot" űzök. Mintegy plusz szórakozásképp saját magamnak, minden önálló kiállításon egy képet keresek, eggyel megelégszem. Azt az igazit keresem, ami számomra az egész kiállítás lehetne.
Itt több ilyen is volt.
A következő képek szerintem túl közel kerültek egymáshoz. Tudom, kevés a hely. De úgy éreztem, jó lenne nekik sokkal nagyobb tér, hogy jobban tudjanak élni. Próbáltam, őket külön-külön is nézni, de a mellette lévő mindig bezavart egy kicsit a látványba. Ha meg túl közel mentem, hogy jobban kizárjam a látóteremből a mellette lévőket, nem tudtam teljes nagyságában élvezni. Igaz, részleteiben sem utolsó látvány... sőt. Persze, elfogult vagyok, számomra ez a hat kép mindegyike megérdemelt volna egy-egy külön falat. Imádom ezeket a munkákat, órákig tudnám nézni őket nap mint nap.
A lenti a videóban 3:24-nél mondanak róluk néhány szót. De inkább a méretekre, a képek erejére érdemes figyelni. Igaz, ehhez a legjobb, ha személyesen, ott helyben nézi meg az ember.
A következő kép a kiállításon vetített animáció egy "kockája". A rajzok folyamatos alakulása, és a szén hangja a papíron rajzolás közben, hang és kép együtt működnek, egyszerre hatnak. Érdekes ez is. Nekem ehhez is a "meghitt tér" hiányzott. Hogy olyan helyen legyen, ahol más kép és azok megvilágítása nem játszik bele a látványba.
Jó, jó, tudom, a tér adott. Nem lehet a falakat tetszés szerint tologatni ki-be, és a kiállítások nagy része arról szól, hogy minél több munkát mutassanak be egyszerre. És valahol jogos is, mert a nézők többsége egy kép miatt nem fogja kifizetni a belépőt. Míg, ha több olyan képpel is találkozik, amit már valahonnan ismer, nyitott lehet a többire is, amivel még sosem találkozott. És nem biztos, hogy az az egy, amit a kurátor kiemel, ugyanúgy érinti őt is.
De mégis. Nekem álmom az, volt már rá próbálkozásom is, hogy olyan kiállítást rendezzek, ahol alig van kiállított munka. Hú, ez hatalmas feladat, ha belegondolsz. Úgy eltalálni az arányokat, színeket, fényeket. Térben, jó térben úgy elhelyezni mindent, hogy önmagukban is éljenek, de együtt is egy nagyon erős, új, más, párbeszédes dolog alakuljon ki. Ehhez a munkáknak önmagukban is erősnek kell lenniük, és együtt kell tudni működniük. Ez kemény meló. Ha hiba van, azonnal látszik, érződik. Míg egy telepakolt vagy túlzsúfolt kiállítás esetében könnyebb átsiklani felette a tömegben. Persze, azért az se semmi meló, amikor egy csoportos kiállítást kell összerakni a falakon, akár száznál több munkából, mikor azok jó része különböző stílusú, anyagú, más kerettel...
Na, de ezután a kitérő után visszatérve még pár mondat erejéig Szentendrére.
Vajda Lajos kiállításához szorosan kapcsolódik és vele párhuzamos Vajda Júlia kiállítása is, ami a„Mégis legyen kiállítás…” – Vajda Júlia élete és művészetecímet kapta. A kiállítás leírását sok helyen így kezdik: "Vajda Lajos felesége, a szintén jelentős festőművész Vajda Júlia (1913–1982)..." És ez a házassági viszony bár fontos tényező, én talán mégis maradnék ennél: Vajda Júlia festőművész kiállítása. Mivel nem szeretném a két kiállítást egybemosni, ezért csak egy képet hoztam kedvcsinálóként a második teremből.
Ha jól emlékszem, 10 éves korom óta rajongok a harcművészetekért, a hősökért. Első találkozásom ezzel a műfajjal egy képregény formájában öltött testet, ami a Shaolin történetéről, a kolostor pusztulásáról szólt. (Még ma is őrzöm.) Ez eldöntötte a "sorsomat". Onnantól kezdve állandóan lestem, kerestem a kapcsolódó információkat, témákat, filozófiát. (Ennek már több mint negyed évszázada. Te jó ég! Persze, ha azt írom, hogy több mint 25 éve, kevésbé érzem magam furcsán, de azért ez is ledöbbent.) Na, mindegy!
Szóval, most a képi világ példái közül az IP MAN című filmet hoztam Donnie Yen főszereplésével. Már három részt láttam és kíváncsian várom a negyediket. Nos, nem azért mert valami nagy titok fog kiderülni, vagy valami eddig teljesen váratlan dolog történne. Hanem, mert egyszerűen élvezem az ilyen "egyszerű", viszonylag hagyományos filmeket. Érdekel, hogyan oldják meg a hangulatot, milyen összhangban a zene a képi világgal (ez mindig nagyot tud lendíteni a dolgokon).
De figyelj, hoztam pár plakátot a filmhez!
A film első részéhez kapcsolódó a következő. Nem kell túlbonyolítani a dolgot, sem túlmisztifikálni. Egyetlen magányos hős, akinek van tartása. Gazdag, hagyományos, kínai környezet a háttérben. Az ellenség pedig... nem hiszem, hogy túl nehéz lenne kitalálni, a japánok.
Ha kicsit túlmegyünk a témán. Figyeld meg, hogyan vezet minden a formák: a házak, a zászlós kard, a jobb oldali befelé vezető kard is a fő figura irányába! Egyébként a jobb oldalon lévő két kard esetében izgalmas játék észrevenni azt, hogy ha nem lenne ott a kék 8 szög, a 15-ös számmal, a kép szétesne a jobbra dőlő kard miatt? Mellesleg a 8-szög utalás lehet a harcművészetekben jól ismert alap formára, vagy akár a Ji King-re is.
De nézd meg a színeket is! Hogyan válaszolnak egymásnak a piros foltok, vagy az arany. Vagy hogyan ad egy nagy alapot a lenti sötét csík és hogyan zárja le a kép tetején lévő vékony fekete. ez utóbbi, akár kényszerből odarakott rész is lehet, mert nagyon különválik a többi résztől. Valahova tenni kellett kategória.
De haladjunk tovább!
A következő már a második rész. A magányos hős alakja itt is a fő motívum. Valami azonban változott. Sehol sincs az előző képen lévő nemesi arany és a kék halhatatlanság. Itt már teljesen puritán, egyszerű környezetet látunk. A magányos, személyes küzdelmet a "vérrel" írt kettes jelképezi. És, hogy miért teszem itt a személyes küzdelemre a hangsúlyt? A képen nem valaki az ellenség, hanem egy edzés pillanatát látjuk.
És térjünk rá a harmadik részre. Ide több képet hoztam. Mind a három nagyon fontos a film történetét nézve.
Itt újra a nemes, halhatatlan hős a fókuszban.
Ezen egy küzdelem, de vajon vele, vagy ellene?
És a harmadik nagyon fontos motívum, a család. Itt megint előkerül az arany, a vörös és a fehér. Az arany a gazdagság, jólét. Vörös a küzdelem. Mondhatnád, persze, hogy Kínában a vörös a jószerencsét is jelenti, ebben az esetben nem hiszem, hogy ezt jelképezné. Az meg már tényleg csak az én személyes fikciómhoz tartozik, hogy vajon mennyire tudatos itt a fehér szín használata, ami a halált, gyászt is jelképezheti?
A negyedik részhez tartozó plakát, pedig is sok mindent elmond előszóként...
Te mit gondolsz róla? Miről fog szólni?
Na, meglátjuk!
Egyébként, ha megnézed a a film részeinek a trailereit, látszik a fejlődés, változás is, ahogy nőtt a nézettség és a siker. Az első filmről nem láttam jó minőségű tarilert fent a neten (igaz, nem kerestem hosszú órákon keresztül).
A másodikról és a harmadikról már igen, de ezek között is érződik különbség.
A negyedik részről pedig, amit 2019-re ígérnek, még nincs használható fent.
Erősen gondolkodtam, hogy erről itt a blogban írjak vagy ne írjak, mivel nem kapcsolódik szorosan a szakmai tartalomhoz. Aztán a héten olvastam egy rosszalló bejegyzést egy csoportban, amire aztán szinte azonnal rengetegen kontráztak is. És a saját szemszögükből biztosan igazuk volt.
A posztot most nem idézném. Azt cikizték, aki arról ír rendszeresen, hogy az edzés, az egészséges életmód, vízivás mennyire fontos és tudatosan hozzátartozik az életéhez, és persze mindez időbeosztással. És igen, számomra is, mint ahogy gondolom a cikizők számára is, mesebelinek tűnik az idézett állapot.
De miért akarnék megfelelni egy mesebeli állapotnak, mikor van sajátom? Ami simán lehet, hogy sokak számára szintén mesebeli, mások számára meg nem.
Fiatalabb koromban valamivel több, mint 10 éven keresztül egy hétből 7 napon edzettem. Volt olyan nap, amikor napi 3 edzésen is részt vettem a saját, egyéni, kötelező edzésemen kívül. Suli mellett simán ment a napi 6-8 óra edzés. Jó, a 8 órát nem csináltam gyakran, de érdekes tapasztalat volt az is. Nem voltam élsportoló, de álltam nemzetközi verseny dobogóján. Aztán abbahagytam. De ma is sokat köszönhetek annak az időszaknak.
És ez a múltbeli időszak, ami a sajátom volt, jelenleg akár tündérmesébe illő állapot is lehetne. De a célom miért lenne a múlt? Hiszen annyi minden változott azóta.
Most a napi másfél óra elérése lebeg a szemeim előtt. Nyújtás, lassú erőnlétnövelés, és koncentráció fejlesztés. Egy év alatt szeretném formába hozni magam egy új projekthez, kísérlethez, ami már egy ideje foglalkoztat. A "lassú" fejlődést fontos észben tartanom. Nagyon könnyű átesni a ló másik oldalára.
Valamikor ősszel kezdtem kocogni a kutyával hetente kétszer, és itthon tornáztam heti kétszer. Aztán jött a taknyos, köhögős szezon lázzal, de legalább hőemelkedéssel, hogy legyen valami zavaró mégis, ha már teljesen mégsem. Akinek kisiskolás vagy óvodás gyermeke van, ismeri ezt az állapotot biztosan. És elkényelmesedtem.
Igen, sokkal jobban esett a szabad percekben beülnöm a takarókupacba és kakaót vagy teát kortyolni. De éreztem, hogy megint elkezdek punnyadni. A pár héttel ezelőtti fitt állapot gyorsan úszott tova.
És nem olyan régen, karácsony másnapján újrakezdtem a mozgást. 40 perc minden másnap (ennyi). Ez most jó. Nekem. Először még a nyakam is izomlázas volt tőle.
Ugyan, két távolabbi cél is lebeg a szemeim előtt. Mégsem ez a döntő érv.
Tudod, miért érte meg már most is? Mert két órán keresztül tartó embernél nagyobb hóemberek építése után, még fogócskázni is tudtam egy bő fél órát a hóban. És utána levittem a kutyát sétálni még majdnem egy órára. És ezek után még írtam is.
És tudod milyen jó érzés hangosan nevetni lent hógolyózás közben? Megfizethetetlen.
Szeretek olvasni. Nincs mit tenni, én már így maradok. Ezért, szeretem a jó könyveket. Az ilyet keresni kell. Igen, keresni. Hiába van tele egy könyvesbolt több ezer könyvvel, ez még nem jelent semmit. Azoknak a jó része... hát, hogy is fogalmazzak, tingli-tangli.
Jó, persze sok mindenen múlik, hogy ki mi iránt érdeklődik, mihez lenne kedve, mi kelti fel a kíváncsiságát és még sorolhatnám hosszan. Mint említettem, én szeretek olvasni. A csillogó, habos könyvek ritkán hoznak lázba. Sokkal jobban érdekelnek az olyanok, amik elgondolkodtatnak. Ami megráz, vagy ha még pontosabb akarok lenni felráz. Ami magával visz, beszippant. Ami, hát nem is tudom, valahogy átmos és tisztán, energiával telve jövök ki belőle. Jó, be kell valljam, előfordul, hogy altató, punnyadó hatású könyv is a kezembe kerül, de olyankor tudom, hogy arra vágyom. Azonban, ez az a fajta ami hajlamos az embert körülfolyni, mint valami szürke iszap és ha valaki nem figyel könnyen benne ragad.
De térjünk vissza Náray Tamás: Az utolsó reggel Párizsban című könyvéhez. Maga a regény 2014-es, amit én kaptam karácsonyra, már a 7. kiadás. (Nálunk bármelyik alkalom jó arra, hogy könyvet ajándékozzunk. Tulajdonképpen alkalom se kell hozzá.)
Már jó ideje nézegettem a könyvesboltban, de valahogy ennél tovább sosem jutottam. A könyvvel Náray Tamás Facebook oldalán találkoztam először. Egy bejegyzésében említette meg. Rögtön akkor rákerestem a neten és felkeltette az érdeklődésemet. De azért gyanakodtam. Ismert ember könyvet írt. Láttunk már ilyet máskor is. Egy könyvet ez alapján nem veszek meg. Aztán lassan ki is ment a fejemből.
Jóval ezután, mikor könyvesboltban jártam, egyszer csak előttem volt. Ott ült a polcon fejmagasságban a Zarah című új regény társaságában. (Akkor még új. Ma már a Zarah folytatása, a Zarah öröksége is megvásárolható.) Szóval, ott ült a polcon Az utolsó reggel Párizsban. Vegyes érzésekkel nyúltam felé. Kíváncsiság és gyanakvás furcsa keverékével.
A borító hatott rám, vonzotta a tekintetem. A fülszöveg nem érdekelt. Igen, mondják a marketingesek (és ezt valamennyire el is hiszem), hogy az ajánló, a fülszöveg az egyik legfontosabb dolog egy könyvnél. Ha ez jó, akkor sokkal magasabb az eladás, ha rossz, a könyv vesztét is okozhatja. Engem ez a rész nem érdekel. Nagy valószínűséggel az utolsó dolog, amire ránézek egy könyv vásárlása előtt. Ha ránézek egyáltalán.
Amire kíváncsi vagyok bármilyen könyv esetében, az a belseje. A bent lévő sorok, mondatok. Simán előfordul, hogy bár a téma érdekel, a szöveg annyira unalmas vagy esetlen, fordítások esetében meg köze sincs a magyarhoz, hogy üti az érdeklődésemet. Ezért az is előfordul, hogy olyan téma, amit nem ismerek, nem is gondolom, hogy érdekelne első nekifutásra, miután beleolvasok mégis megtetszik.
Gyanakvás és kíváncsiság. Levettem a polcról, megnéztem minden oldalát Értsd úgy, hogy tényleg mindet! Mind a hatot. Megszaglásztam. És visszatettem a polcra. Nem. Nem nem húzol be a csőbe! - dünnyögtem magamban. - Csak azért sem. És elindultam tovább a soron. Nézegettem a kínálatot. Néhány lépés után, visszafordítottam a fejem. A könyv, az első a sorból, gúnyosan méregetett. (Már, ha egy könyv tud gúnyosan méregetni.) Elfordultam. Összeráncolt szemöldökkel, összeszorított a szájjal léptem tovább. - Nem. - léptem még egyet. - A csudába is! - legyintettem egy hatalmasat gondolatban és visszafordultam. - Na, mutasd magad!
Határozott léptekkel indultam előre. Lekaptam a polcról, hogy ha mégis menekülni akarna (akarnék?) esély se legyen rá, és kinyitottam valahol a közepén. Elkezdtem olvasni. Ezt nem! - hasított belém. - Nem, nem. Nem. Olvastam és a könyv azonnal vitt. Küzdöttem. Nem, nem akarom. Igyekeztem az üzlet zajaira, a körülöttem járkáló többi vásárlóra koncentrálni. Gondolatban kapaszkodtam a fullasztó melegbe, amit a nagykabátban álldogálva éreztem egyre inkább. És alulmaradtam. Olvasni akartam a könyvet. Na, azért nem adom magam ilyen könnyen. - dacoskodtam még egy kicsit bizonytalanul. - Beleolvasok máshol is. Vesztettem. A könyv nyert.
Ennek ellenére visszaraktam a polcra. Persze, ahogy távolodtam térben és időben, a hatás enyhült, az élmény megfakult. A gyanakvó énem új erőre kapott. Így, legközelebb mikor arra jártam, bátran álltam meg a polc előtt. Mindenkinek lehet egyszer szerencséje. - dödögtem nagy magabiztossággal a Zarah című regény után nyúlva. Ezt is megnéztem mindenfelől, megszaglásztam és határozottan kinyitottam. Ugyanaz a hatás ért. A villámcsapás után eltűnt minden más. Ami kívül és bennem volt egyaránt semmivé foszlott. Maradt a könyv, vagy nem is könyv... hanem a történet. Csak a történet.
Ekkor adtam fel végleg. Hát jó, ha kell, hát kell. Ezek után itthon többször is említettem, és meséltem a könyvekről, az engem ért hatásról. Így került a karácsonyfa alá idén a háromból kettő.
A kettő közül pedig tegnap értem az egyiknek, Az utolsó reggel Párizsban című valóságos regénynek a végére. December 24-én leültem és csak ültem és olvastam. A könyv beszippantott. Felrázott, vagy inkább megrángatott. Mintegy rám kiáltva: Ébredj! Azóta is döbbenten állok a jelenség előtt. És a könyv visz. A gondolkodás, a megfogalmazás, a jó szöveg, a felépítés, szerkesztés. Nincs benne elakadás. (Talán egyszer jutott eszembe egy pillanatra, hogy ott írás közben valami lehetett, de azonnal léptem is tovább.) Tegnap pedig a végére értem. Fájt. Eszembe jutott, hogy azonnal újra kezdem az olvasást. Vacilláltam is rajta, de most már a kíváncsiság győzött... majd a Zarah után.
Nem ajánlom mindenkinek. De aki nyitott és jó könyvet akar olvasni és engedi magát beszippantani és nem egy szimpla kikapcsolódásra vágyik, annak érdemes beleolvasnia, hogy hasson. Elolvasnia, hogy vigye.
---------------
Ha kíváncsi vagy korábbi élményeimre is, itt találod őket: Élmények
Így, év elején álljon itt egy kis visszatekintés - amit egyébként a blog indulása óta szinte havonta megteszek magamban -, de most, talán még aktuálisabb.
2018. március 10-én kezdtem el írni a blogot. Ugyan másképp gondoltam az alakulását, de a fő irányvonal mindvégig a vizuális kommunikáció volt. Hogy példákat hozzak arra, hogyan működik a látvány, hogyan lehet vele mesélni. Olyan szép ez a téma, és annyiféle helyen, számtalan ember él ezzel az eszközzel, de nem a lehetőséggel. Mert nem tudják mekkora kincs van a kezükben. Csak csinálják azt, amit mindenki más, ahogy mindenki más is. Pedig mennyivel több élet, érzés, történet lehetne egy-egy képben. És igen, hiszem, hogy ez fontos az alkalmazott műfajban is. Ott is ugyanúgy fontosak a formák, a színek... és legyen már olvasható az a felirat, légy szíves, mert egy hét múlva már te sem fogod tudni elolvasni! Eddig is csak azért sikerült, mert te írtad. És használhatsz millió programot, app-ot. Használhatod akár a PS-t is, de nem az az igazi tudás, hogy tudsz benne tükrözni. Ha tudod, hogy miért van erre szükség, na... az már...
Ezért szól így a mottó: Gondolkodj képekben!
Mert a képek hatnak. Ráadásul tudat alatt. És ha szöveget is teszel hozzájuk még erősebb lehet ez a hatás.
Azt gondolom, hogy a képekkel való munka művészet. Akkor is, ha ez az alkalmazott műfajban történik. Ettől lesz egyedi, cégre, projektre szabott. És itt nem a "haknikra" gondolok, amikor már az 59. szóróújságba kell ugyanazt a csirkecombot betenni a máj mellé. Ez lehet, hogy "5-10 perc" - ahogy mondani szokták. De igazán élvezeteset és találót, valami koncepció mentén működőt kitalálni, megvalósítani nem az (szoktad nézni például az Ikea reklámjait?), ez jóval több.
És igaz ez akár a Tihanyi apátság altemplomába elhelyezett leírótáblákra (ebben a projektben is volt lehetőségem részt venni grafikusként), de ugyanúgy igaz egy kiadványra, szóróanyagra, leporellóra, esemény meghívójára, fotóra és még sorolhatnám sokáig. Ezeket is lehet mind-mind művészeti szinten csinálni. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy mindenre és mindenkire erőltessük rá Da Vinci: Mona Lisáját! Hanem azt, hogy lehet magas művészi szinten. Lehet különleges, egyedi munka mind.
Egyébként azt is gondolom, hogy bármit lehet magas művészi szinten csinálni. Tudod, amikor úgy igazán odateszed magad és törekszel arra, hogy a legjobb legyen, és ami nagyon fontos, élvezed is amit csinálsz, mert tudod, hová vezet, mert előtted lebeg a célod, amiért teszed. Mert ez az életed. Mert fontos.
Persze, ez egy kis létszámú cégnél könnyebb. Egy nagy esetében, egy multinál kevésbé egyértelmű. De gondolj mondjuk a mindenki által emlegetett Apple - Steve Jobs kombinációra. Ezzel a videóval találkozhattál már, jó régi, de a kommunikációt érdemes megfigyelni:
Vehetsz dobozos termékeket. Szükség is van a dobozosra, ahhoz, hogy ne kelljen minden egyes alkalommal újra felfedezni a "spanyolviaszt". De ha nem gondolod tovább, ha nem alakítod a saját képedre csak egy maradsz a többi dobozos között.
Nézd meg például a Calzedonia reklámjait Julia Robertssel! Emberi, könnyed, kedves. Ugyanakkor elegáns, egyszerű. Kis vicces sztorik. Még beszélni sem beszélnek benne.
Jó, értem én, hogy nem mindenkinek futja ilyen szintű reklámfilmre. De egy kis rugalmassággal és kreativitással (bármennyire is nem szeretem már ezt a kifejezést) lehet készíteni hasonló jellegűt. És ehhez már nem elég a "dobozos". Ehhez már kell a "szakmai tudás". Miért? Nem azért, mert veled bármi baj lenne és ne tudnád megtanulni. Hanem egyszerűen azért, mert neked erre nincs időd, energiád, végtagod.... Gondolj bele, ha ezerrel markolod a fogantyúját és tolod a saját megpakolt talicskádat, hogyan tudnál még másik 2-3-at tolni vele együtt, anélkül, hogy bármelyik kiborulna?
Az idáig leírtakra persze mondhatod ezt is:
(Fotó: mememaker.net)
És máris helyben, akarom mondani képnél vagyunk. Gene Wilder mosolya a Willy Wonka és a csokoládégyár című filmből a felirattal együtt, hogyan is kapott leereszkedő, gúnyos felhangot? Ez is vizuális kommunikáció.
Szóval...
A bejegyzés elején említett egyedi gondolkodás miatt kezdtem el az "Egy portrékép, 5 kérdés" című interjúsorozatomat is, hogy legyenek példák az egyéni gondolkodásra különböző, mégis hasonló területeken, ami a képi világ használatából adódik. (Ide kattintva megtalálod az interjúkat. Olvasd el, ha még nem tetted vagy olvasd újra! Érdemes.) És ezért kezdtem el írni saját élményeimről: mozifilmek, kiállítások kapcsán. Ezek "szigorúan" személyes gondolatok, semmi esetre sem műelemzés. (Műelemzést írnak mások.) Az "Élmények"-re kattintva megtalálod az élménybeszámolóimat is.
--------
És... most elérzékenyültem, mert számomra sokat jelent, hogy több, mint 30.000 megtekintés volt a cikkeknél. Ami azt jelenti, hogy van értelme csinálni, mert kíváncsiak vagytok rá.
Köszönöm Mindenkinek, minden Olvasónak! És köszönöm azoknak, akikkel együtt dolgozhattam az előző év során: a portrésorozat résztvevőinek és azoknak, akik figyelemmel kísérték és véleményükkel segítették a munkámat!
1. Szép kép. Színes. Van rajta minden. Tetszik. De ez így alkalmatlan a használatra. A legfontosabb üzenet, amit a rá írt szöveggel kellene, hogy átjöjjön, olvashatatlan. Egy hét múlva már te magad sem fogod tudni, mit írtál oda. Most is csak azért tudod, mert te írtad. Így teljesen funkcióját veszti. A kommunikáció értelmetlenné válik. Zavaró háttér helyett válasz egy egyszerűt a szöveg mögé, hogy tisztán olvasható legyen.
2. Ne válassz olvashatatlan betűtípust. Lehet bármilyen szép, tetszetős, izgalmas számodra, ha azt szeretnéd, hogy elolvassák, legyenek könnyen felismerhetőek a betűk. (Persze, ha design szerepet is be kell töltsenek, az teljesen más kategória.)
3. Óriási hiba, és rengetegen elkövetik, hogy a kép szélére tesznek lényeges dolgokat. NE! Ha csak azért tetted oda, mert máshol nem volt hely, tervezd újra, gondold át még egyszer! Nyomtatásra készített anyagnál se! Ha kifutóban gondolkodsz, akkor tényleg gondolkodj abban, de menj biztosra! A NYOMDA KÖNYÖRTELENÜL ÉS VISSZAVONHATATLANUL VÁG!
4. Komponálj, szerkessz! Legyen jó ránézni a képre, legyen könnyen átlátható. Az elemek kövessék egymást, legyen köztük párbeszéd. A legegyszerűbb talán, ha háromszög kompozícióban gondolkodsz. Így három elemnél nem lesz több, nem lesz túl bonyolult. Könnyű alkalmazni. Ez adhat egy irányt, vezetheti a tekintetet. Irányítja a néző figyelmét.
5. Ne legyen túl nagy távolság az elemek között. Persze, a nagy térnek lehet plusz szerepe, képzőművészek sokszor élnek is ezzel az eszközzel. De egy bejegyzés fotója, vagy egy szórólap esetében csak a lényeg veszik el.
6. Az elemek zavarhatják egymást. Nehezebbé teszi az értelmezést. Kényelmetlen a néző számára.
7. Mindenképp ajánlom, hogy készíts sajátot. Ha nem rajzot, akkor fotót. Mert az a tiéd, rajtad kívül más nem használta ezelőtt. Nem olvadsz a milliók által használt stock fotók közé.
(Fotó: mememaker.net)
