Újra turbó fokozat. Időnként kell egy kis lélegzetvétel, egy kis lassítás, elmélyülés, hogy újult erővel menjen tovább, aminek mennie kell.

Ezt a posztot is, már régóta készülök megírni, de...

De... Ebből biztosan sok van mindenkinek a polcon, az asztalon, egyéb helyeken. Nekem is, de :) igyekszem egyre kevesebbet használni. Tulajdonképpen egyfolytában csinálok valamit. Cikket, bejegyzéseket írok. Egy logón gondolkodom (nem sajáton, mert az már nagyjából kész, de még nincs beizzítva). Mesét találok ki és veszek fel hanganyagként kutyasétáltatás közben. (Mindig furán néztem az olyanokra, akik látszólag magukban beszélnek az utcán... :) ). Tervezek. Már egy januári interjúkérdései is készülőben, a decemberire a válaszokat várom. A héten pedig egy céghez ugrok be segíteni néhányszor.

 De térjünk vissza a KOH-I-NOOR-hoz. Egy pakolásnál került elő ez a doboz és benne a még akkori ceruzák, alig használt állapotban. A dátum szerint, ami a doboz alján van, és ami sejtésem szerint a gyártási évet jelöli: 1965. 

Ezen a dobozon 1965-öt írtak, de a cég tulajdonképpen már 1790 óta létezik. Az már azért jelent valamit. Alakulásának történetéről röviden a honlapjukon is lehet olvasni (angolul): KOH-I-NOR története.

Ugyanezen az oldalon néhány érdekesség is olvasható: KOH-I-NOR érdekességek.

A dobozomnál maradva, nagyon érdekes az oldala is:

A mostani cégnév már csak HARDTMUTH, míg ezen L. & C. is szerepel még:

És persze a készítés helye: Csehszlovákia

A ceruzák alakja is változott az évek alatt. A fenti volt a dobozban, a "bold" változat a mostani.

Ugyanúgy, ahogy a logó is:

Az 1965-ös dobozon:

 Ma:

(A kép forrása: a cég oldala.)

Hogy kinek melyik tetszik jobban? Vajon szebb az egyik, mint a másik, vagy csak egyszerűen más és a korral változó? Döntse el mindenki maga!

Korábban is írtam hasonló jellegű bejegyzéseket itt a blogon. Olvastad már őket? Az egyike a húsvéti POM-BÄR csomagolásáról szól. A másik pedig egy 1969-es lejáratú LAMOUR desszerttel kapcsolatban íródott.

És tudod:

Gondolkodj képekben!

LIKE-old LÁTSZOL Facebook oldalát:  Látszol Facebook (Kattints)

És az Instagramon is követhetsz: Látszol (Kattints) Csak a több kép miatt.

Miért hozok ide játékot példának?

Legtöbbször rajzolt, animáció példákat hozok itt "valós világban" játszódó filmek helyett. Ennek egyszerű oka van. A megszokott világunkban forgatott filmképek nehezebben értelmezhetőek. Nagyon hasonlítanak a hétköznapi világunkra, és túl sok az információ. Nehezebb elvonatkoztatni.

A játékgrafikák, animációs filmek sokszor jó példák arra, hogy milyen hatást milyen eszközzel, képalkotással, színvilággal, kompozícióval lehet elérni. Ráadásul mutatják az éppen aktuális trendeket is sokszor.

Ez nem azt jelenti, hogy most mindenki ilyen képeket készítsen vagy csináltasson a honlapjára, mint amit ebben a videóban lát. Hanem azt, hogy érdemes megnézni egy-egy képfelépítést (hogy vannak benne tömegek, irányok, sötét-fény, nagyobb-kisebb, éles-életlen, arányok, stb.)

 --------------------

A LÁTSZOL Facebook oldalán találsz még érdekes dolgokat.

Nézd meg:  Látszol Facebook

És az Instagramon is: Látszol Csak a több kép miatt.

Gondolkodj képekben!

Elvárásaim voltak. Igen, mielőtt beültem a filmre elvárásaim voltak vele szemben. Magasra tettem a mércét. (Ilyet nagyon ritkán teszek. Talán érthető okokból.)

És...

Ennyi. Elkezdődött a vetítés, és megszűnt minden más, minden elvárás, minden gondolat. A nézőközönség, a moziterem. Csak a film létezett. Vitt magával. Már az első pillanattól kezdve élveztem minden apró részletet, próbáltam magamba szívni minden képet, rajzocskát, minden egyes vonalat, és váltott, ugrott a jelenet újra és újra, és én meg akartam állítani, hogy ne még, hadd nézzem még meg rendesen. De a képek vitték tovább a tekintetemet, a hangok, a zene pedig a lelkemet. Azok a hangok, milyen összhangban vannak a képi világgal... Hihetetlen. Ahogy szinte játszva, észrevétlenül vittek tovább. A vizuális és az audió igazi audióvizuális élménnyé állt össze.A látványt még feljebb emelte a hang, és a hangot még feljebb a látvány.

Ennyi. Nincs tovább.

Vége lett. A nézők ültek és olvasták a stáblistát, a felhasznált alkotások listáját (ezt nagyon elolvasnám újra), és felkapcsolták a villanyt. Senki nem mozdult. A taps gondolata rezgett a levegőben, mint színházban előadás után. Mert ez igazi előadás volt.

Mikor végre sikerült annyira  magamhoz térni, hogy kijöttem a teremből, a plázába csöppenve nem értettem, az emberek miért nem három vagy hat szeműek, miért ez a csillogó ünnepi dekoráció mindenütt. Fejbe vágott a kontraszt, és azt éreztem én vissza akarok menni. Újra át akarom élni, újra élvezni akarom a keresés izgalmát amivel az apró részleleteket néztem, a történetet, az egészet. Mert végre valami, ami megmozgat, gondolkodtat, és élményt ad másképp és nyíltan. És jó értelemben.

MEG KELL NÉZNI ÚJRA!

- ennyi -

(A film Facebook oldala itt KATT!)

----

Gondolkodj képekben!

A LÁTSZOL Facebook oldalán találsz még érdekes dolgokat.

Nézd meg:  Látszol Facebook (Kattints)

És az Instagramon is: Látszol (Kattints) Csak a több kép miatt.

--------------------

A LÁTSZOL Facebook oldalán találsz még érdekes dolgokat.

Nézd meg:  Látszol Facebook

És az Instagramon is: Látszol Csak a több kép miatt.

Gondolkodj képekben!

Egy film, amit nem ajánlok megnézésre. Sőt, határozottan azt gondolom, hogy ne nézze meg senki, aki könnyed kikapcsolódásra, randihoz egy kis bemelegítő szórakozásra, izgalomra vágyik.

Ez a film teljesen másról szól.

(kép forrása: port.hu)

Nem számítok semmi váratlan fordulatra, mikor végre elhelyezkedek a nézőtéren. Pár perccel a kiírt kezdés előtt. Persze, nyugtattam magam sorban állás közben, úgysem akkor kezdik, úgyis még reklám...

De mégis... Nem szeretek sötétben botorkálva a helyemre csoszogni, és átmászni idegen embereken.

Lámpaoltás előtt beérek 1,5 perccel. Ledobom magam a székre, nem sok néző van. Korai az időpont, délelőtt 10 óra 20. A nézők 98%-a nő. (Nem akarok elgondolkodni a miérteken.) Ülök a székben, még gyorsan ránézek a telefonomra és leveszem a hangot. A rezgést hagyom. Szaporábban verő pulzusom, amit a sietés okozott, hogy időben ideérjek, lassan csillapodik. Indulnak a reklámok, előzetesek. 3-4 másik filmet is látok, ami érdekelne, próbálom megjegyezni őket: melyik mikor? Hová tudom betenni a naptárba, belefér-e? De a képek futnak tovább, a nézők is elcsendesednek, csak a tacos ropogása visszhangzik a teremben, valahonnan hátulról jön a hang.

Egy pillanatra még eszembe jut, hogy: biztos meg akarom én ezt most nézni? - mikor elkezdődik a film.
Anna, a főszereplő a fürdőszobában, az ajtó túloldalán zajló párbeszédet és beszűrődő hangokat hallgatja. Készülődik. Ez egy nem vidám készülődés. Látszik a az arcán a fáradt nyúzottság. Kitalálható a folytatás. Tapintható a feszültség.

Az első 5 perc után, eszembe jut egy 1982-es régi film Koltai Róberttel és Pogány Judittal a főszerepben: Panelkapcsolatok. Majd valamivel később egy másik kontextusban az 1980-as Fehér tenyér című film is. De nem viszem tovább a gondolatot, nehogy lemaradjak valami fontos részletről... de nincs olyan. A film viszi végig nagy zajjal, állandó rohanással a monotóniát. A változatlanság állandó változását. Nincs megállás.
A rendező egyfolytában mozgásban tartja a szereplőit, és vele a nézőt is, miközben egyre inkább érződik a nyomás, a feszültség, és várható a tragédia. A robbanás.

Egy újabb váltás, egy másik szűk hely. Egy újabb öltöző. Újabb öltözés. Ha lehet, még jobban szűkül a tér. A saját tér... Olyan nincs. Semmi sincs. Az összefüggő gondolatok is már csak nyomokban, ...ha még egyáltalán...

Múlik az idő, a fáradt dekoncentrált állapot már-már apátiába fordulna, de az ösztönrobot még dolgozik. Még...

Aztán nincs tovább. A filmnek egyszer csak vége. A megoldás... milyen megoldás? A rohanás megszakad, a feszültség még a levegőben...

Már a betűk mennek a vásznon. Fellélegzek. Érezhetően megkönnyebbül mindenki a nézőtéren. Valami hiányérzet marad talán, de senki sem akarja ezt tovább feszegetni.

A film színei végig azt a barnás, barnássárgás, régies hangulatot hozzák. Kicsit olyan mintha homályos, fény nélküli lenne végig a kép. A vágások jellemzően a szereplőkre, azon belül is az arcukra koncentrál. Kevés a távolság. De hogyan is lehetne, mikor a szereplők beszorulnak egy-egy szobába, terembe, sokszor az autóba, Nincs hely, nincs tér, ahova mehetnének, "menekülhetnének". Nincs más csak a befelé, az önmagukba és álarcuk mögé rejtőzés, amiből a szemek árulkodnak csak. Azok mesélik a valóságot.

Egy átlagos magyar valóságot...

Megkönnyebbülve lépek ki a vetítőteremből, az áruházba, a napfénybe. És szinte felszabadulok. Levegő. Szabad, friss levegő. Veszek valami csokisat kifelé menet, mert a csoki kell... Rutinosan ránézek a telefonomon az órára, és...

----

Gondolkodj képekben!

A LÁTSZOL Facebook oldalán találsz még érdekes dolgokat.

Nézd meg:  Látszol Facebook (Kattints)

És az Instagramon is: Látszol (Kattints) Csak a több kép miatt.